A betegek kérdései (789)

  • Kedves Drnő.10 éves kapcsolat után szakitott velem a párom.Van egy 8éves kislányunk is aki nagyon hiányzik.Azért…

    Kedves Drnő.10 éves kapcsolat után szakitott velem a párom.Van egy 8éves kislányunk is aki nagyon hiányzik.Azért szakitott velem mert állitolag
    betegessen féltékeny vagyok.Közben kiderült hogy van egy férfi az életében de csak beszélgetnek.Legeláláb is ő ezt állitja.De én nem bizok benn.Szeretném őket visszakapni mert rettenetesen hiányozznak és szeretem őket.Kétségbe esésembe csináltam ronda dolgokat pl:(megütötem).Nem akartam de annyira dühös voltam.Attol félek örökre elvesztettem őt.Mit csináljak?Kérem segítsen.Köszönöm.

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező,

    Egy pár soros levélből nem ítélhető meg egy ilyen bonyolult helyzet, így konkrét tanácsot nem lehet adni.

    Úgy gondolom, hogy ennek a kapcsolatnak akkor lehet esetleg még jövője, ha sikerülne a dolgaikat megbeszélniük a (volt) párjával. Ez csak akkor sikerülhet, ha mindketten akarják, azaz ha nem csak Ön akarja, hanem a párja is nyitott rá, mármint arra, hogy leüljenek beszélgetni a közös dolgaikról.

    Az sem biztos sajnos, hogy amennyiben sikerül beszélgetni, az egyértelműen azt is jelenti, hogy sikerül a kapcsolatot helyreállítani. De mivel Önöknek a kislányuk miatt szülőként kapcsolatban kell maradniuk (mármint úgy értem, hogy láthatás, tartásdíj, stb.), és a gyermek mindkét szülőt szereti, így ez biztos mindhármuknak javára válna.

    Viszont ha bármelyiküknek nagy sérelmei vannak, akkor nem biztos, hogy ez a beszélgetés létrejöhet. Ha a párját megütötte, akkor egyáltalán nem biztos, hogy hajlandó, vagy mer Önnel szóba állni. Különösen, ha van abban igazság, hogy Ön betegesen féltékeny.

    Vagyis lehetséges, hogy időre is szükség van, türelemre, hogy mindketten megnyugodhassanak. Eközben Önnek lehet saját magával is elintéznivalója, mindenképpen meg kell oldania, hogy az agresszivitása ne ismétlődjön meg. Ez egyértelműen megengedhetetlen. Ha az indulatain nem tud uralkodni, és ez az oka annak, hogy megütötte, akkor vegyen igénybe szakszerű segítséget (pszichológus, pszichiáter), és dolgozzon az önuralmáért, azért, hogy a (volt?) párjával, a gyermeke anyjával úgy tudjon bánni, ahogy az neki is elfogadható. Ez akkor is fontos, ha együtt maradnak, és akkor is, ha nem.

    Biztosan hosszú története van ennek a mostanra kialakult helyzetnek, a párja biztosan nem minden előzmény nélkül hagyta el. Így Önnek lehetnek elképzelései arról, hogy mivel lehetett ennyire elégedetlen, és Önnek min kellene változtatnia. Hátha még nem késő - bár ezt én nem tudhatom.

    Minden jót kívánok.

    Üdvözlettel:

    Biró Eszter

  • Tiszteletem!

    Előzmény:
    Magány 2014. január 2. 08:56 #461
    Magány 2 2014. január 2. 12:20 #463

    Nem rég beszéltünk már, akkor azt tanácsolta hogy fordúljak pszichológushoz, ha már pszichoterápián nem tudok részt venni. Most találtam egy könyvet ami a problémámmal… Még több

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Ernő, a könyvet nem olvastam, a szerzőknek utána nézve úy gondolom, hogy ez jó könyv lehet.

    Viszont semmiképp sem javasolnám, hogy önmagát gyógyítsa egy könyv segítségével, ugyanis… Még több

  • Szóval nem is tudom kifejezni valahogy rosszul éreztem magam miközben ezt mondta. Mintha leértékelne…

    Szóval nem is tudom kifejezni valahogy rosszul éreztem magam miközben ezt mondta. Mintha leértékelne engem ezzel úgy éreztem. Tehát mintha ezzel azt sugallta volna hogy rossz anya vagyok. Legalábbis nagyon rossz érzés volt.

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező, nagyon érdekes, hogy mennyire más érzelmi tartalom jön át hozzám az Ön leírt szavaiból, mint amit átélt az eredeti éles helyzetben.

    Ugyanis én a fia szavaiból - ha bármilyen érzelmet kihallok egyáltalán -, azok pozitívak, annak elismerésének hallom, hogy Ön, Önök mindent megtesznek, amit egy nem szakember hozzátartozó tehet.

    Szerintem fontos végiggondolnia, hogy mennyire "másra való" egy pszichológus, mint egy anya. Egymást nem helyettesíthetik. Egy anyától⁄apától olyan dolgokat kaphat (érzelmileg is) egy gyerek, amit egy pszichológustól sohasem. De ez fordítva is igaz: a pszichológus olyan fajta érzelmi, gondolati támogatást, segítséget nyújt, amit egy szülő sosem adhat, és nem csak azért, mert szakértelme nincs, hanem azért sem, mert érzelmileg részese ugyanannak a helyzetnek, aminek a fia is.

    Különben meg abban, hogy "nem szakember" semmi sértő nincs, bárki, én is, ön is olyan rengeteg dologhoz nem értünk a világban. Mindenki, én is, Ön is sokkal kevesebb dologhoz értünk, mint amihez nem.

    Sajnos a pszichológiáról és a pszichológus tevékenységéről keveseknek van pontos képe. Sokan hiszik, hogy a pszichológus valamiféle kedves beszélgetőpartner, mint egy jóbarát, vagy egy rokon. Nos nem így van. Más a hozzáállás, mások a módszerek. Nagyon könnyen elképzelhető, hogy Ön és a fia ezt a különbséget másképpen látják, például mert a fia már sokat járt pszichológushoz.

    Sajnos tényleg nagyon nehéz egy szülőnek elviselnie, ha a gyereknek problémája van, mert a szülő mindig felelősnek érzi magát a gyerek minden gondjáért. Én szerintem örüljön neki, hogy a fia szokott Önnel beszélgetni, ez is a bizalmának a jele. És Ön is visszakérdezhet, hogy "ezt most hogy érted", ha valami nem esettt jól, vagy nem érthető, abból, amit mond.

    Talán erre a mondatra is visszatérhetnének a fiával, amiről az első levele szólt, hogy tisztázhassák az érzelmi tartalmat, az esetleges félreértést, amit én itt egyébként feltételezek.

    Üdvözlettel: Biró Eszter

  • Kedves Pszichológus asszony. A fiammal szoktam beszélgetni mert elég rossz hangulata van néha és szorong.…

    Kedves Pszichológus asszony.
    A fiammal szoktam beszélgetni mert elég rossz hangulata van néha és szorong. Kérdeztem tőle hogy van e szüksége pszichológusra? Mert régen járt eddigi tizenhét éve alatt négyhez, azt mondta hogy most úgy érzi elég stabil, nincs szüksége rá. Erre mondtam merő kedvességből hogy szerintem én meg az apja is sokat tudunk neki segíteni így hogy beszélgetünk. Erre teljesen semlegesen azt mondta hogy bár nem vagyok szakember de azért jó így is. Na ezektől a mondataitól a falnak megyek. Ön szerint mi ez? Ez valamilyen elhárító mechanizmus lehet?
    Az előző pszichológusával sülve főve együtt volt, még mobilon is beszélgettek meg facebookon. De nem nagyon fogadta már a pszichológus mondván hogy nagyon megterhelő neki a fiam személyisége.

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező,
    A levelében nem írt arról, hogy mi az, ami a fia viselkedésében kiborítja, hogy mitől "megy falnak", illetve hogy a jeligéjét a fiával kapcsolatban hogyan is érti.
    Lehet, hogy valami a hangsúlyban, vagy más körülményben lehetett, ami Ön t bántotta, nekem leírva ez a mondat nem tűnik semmi különösnek.
    Vagyis arra kérem, egészítse ki a levelét a fentiekre vonatkozó további információval, hogy érdemi választ tudjak adni.
    vagyis az érdekelne tehát, hogy mi az, ami Önt rosszul érintette a fia viselkedésében.
    Üdvözlettel:
    Biró Eszter

  • Tisztelt Doktornő !

    Szerelmes vagyok az unokahúgomba. Ő 27 éves, én 28. Nagyon sokat beszélgettünk, a szex sem volt tabu téma köztünk soha. Ha szakítottam, ő vigasztalt, ha ő szakított, én őt. Mindenben egyezett az ízlésünk, a gondolataink,Mivel én debreceni vagyok és ő pedig pesti kis… Még több

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Zsolt,

    Nagyon nehezet kérdez.

    Hosszú és bonyolult, és úgy látom, igen átgondolt leveléből egy nagyon fontos szempontot nem ismertem meg. Nem tudom, beszéltek-e az… Még több

  • Tisztelt Doktornő! 35 körül járó férfi vagyok.3 éve nincs párkapcsolatom,de most van egy lehetőség,mert…

    Tisztelt Doktornő!

    35 körül járó férfi vagyok.3 éve nincs párkapcsolatom,de most van egy lehetőség,mert egy nő az ismerősi körömből kimutatta irántam az érzéseit.Majd megyünk randizni.Innen minden szép és jó,de szorongok.Ne vegye butaságnak kérem,de újabban savas felböfögésem van,és nagyon rosszul alszom.Állandóan jár az agyam.

    Tudni kell hogy szorongás miatt kezeltek előtte pszichiátrián gyógyszeresen.Állapotom kielégitő.Nagyon jól tudom hogy ami miatt szorongok,az nem megalapozott,és élőben nem lehet rajtam észrevenni ezeket a "tüneteket".Csak magamnak rossz,amikor magam vagyok itthon.Potencia zavarom sosem volt.

    Direkt Önnek irtam,mert ön Nő,és talán empatikusabb is.

    Miért lehet az hogy itt van a nagy lehetőség,ráadásul a hölgy "szedett fel" engem,és mégis ennyire izgulok?

    Köszönöm előre is válaszát és Boldog Új Évet Kivánok!

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező,

    Hát persze hogy izgul, hiszen három éve nem volt kapcsolata, és mert eleve szeretné, hogy jól alakuljon a dolog (a "nagy lehetőség"), de még sok a bizonytalanság. Bárki izgulna, az is, akinek nincs pszichiátrián kezelt szorongásos zavara.

    Úgyhogy - már bocsásson meg a megfogalmazásért - csak izguljon nyugodtan, szerintem ez nem része a pszichiátrián kezelt problémájának, hanem tökéletesen normális dolog.

    Ilyenkor van az, amikor az ember felpróbál sokféle ruhát, nézegeti magát a tükörben, próbálgatja a mondatokat, szavakat, elképzeli, hogy ki mit fog mondani, hogy fog mozogni, állni. Legalábbis a filmek így ábrázolják ezt a helyzetet, nem?

    Javaslom, hogy fogja fel humorral a saját izgalmát, tekintsen magára öniróniával, és készüljön örömmel a nagy lehetőségre. Szerintem az izgalmának a kellemetlen része csökkenni fog, ha kézbe veszi a dolgot, kiválasztja a randevú helyét, megtervez pár lehetőséget, hogy hova mennek, mit fognak csinálni, hogy legyen mit ajánlania a hölgynek, amikor tényleg küszöbön áll a találkozás.

    Minden jót kívánok.

    Üdvözlettel:

    Biró Eszter

  • Tiszteletem!

    Először is köszönöm a gyors válaszadást!
    Nagyon jól látja a problémát már a válasza elején. "Okosan fogalmazott árnyalt gondolkodás.." Tehát hogy még teljesebb legyen a kép, én még azt hozzátenném hogy valóban egy nem is rosszképességel rendelkező egyén vagyok.… Még több

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Hát Ernő, Ez, amit írt, remek hír.

    Mármint a levelének az a része, hogy van a közelében TB támogatott pszichológiai ellátás. Na, oda kell elmenni: na jó, enyhítek a megfogalmazáson, az a… Még több

  • Köszönöm válaszát, felmerült az olvasottak alapján egy kérdés bennem.Idegi alapon lehetséges,hogy…

    Köszönöm válaszát,

    felmerült az olvasottak alapján egy kérdés bennem.Idegi alapon lehetséges,hogy 1-2 óránként éhes legyek?⁄egész nap így megy,ha nem eszek rosszul érzem magam,szédülök,nem tudok gondolkodni,esetenként remegek,izzadok⁄


    Köszönettel
    Timi

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Timi,

    A fokozott étvágy depressziós tünet is LEHET, hiszen az evés örömforrás, kielégülés, élvezet. Mindenki számára az, de hangulatzavarokban egyetlen örömforrássá válHAT.

    Az Ön esetében nyilván komplexebb a helyzet, hiszen az inzulinrezisztencia IS befolyásolhatja az étvágyát, ehhez azonban nem értek (mert nem orvos vagyok), erről nem tudok véleményt nyilvánítani.
    Úgy gondolom, hogy az Ön panaszainak vélhetően egyszerre több oka is van, és ezért a kezelésében sem kellene választani, hogy testi oldalról, vagy lelki oldalról ragadja-e meg a problémáit, hanem EGYSZERRE kellene a testi ÉS lelki okokkal foglalkozni, érzésem szerint az lenne a leghatékonyabb az egészsége, egyensúlya, testi-lelki jó közérzete megalapozása, visszaállítása irányába.

    Szóval a javaslatom az, hogy kezeltesse a testi problémáit ORVOSSAL, ahogy eddig tette, és a lelki tünetei miatt pedig keressen fel egy PSZICHOLÓGUST.

    Egymásba fonódó testi és lelki tüneteinek kezelésre minden valószínűség szerint az egymást kiegészítő orvosi és pszichológiai kezelés lesz a legjobb.

    Biró Eszter

  • Tiszteletem!

    Több mint két éve kezelnek bipoláris depresszósval, amihez szorongás is társúl. A kedélyállapotom is rossz, olyan szinten hogy csak nyugtatón tudok élni. Szociális fóbiám is volt korábban és azért még mostanában is inkább egy zárkózott személyiség jellemez. Mind ez egészen… Még több

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező,

    Okosan fogalmazott árnyalt gondolkodásra valló leveléből egyetlen teljes rejtély van számomra: miért zárja ki eleve a megoldások köréből a pszichoterápiát?

    Ez… Még több

  • Kedves Eszter, egy ideje észrevettem,hogy ásításszerűen sóhajtozok,hogy olyan mély levegőket kell…

    Kedves Eszter,

    egy ideje észrevettem,hogy ásításszerűen sóhajtozok,hogy olyan mély levegőket kell vennem,mint mikor ásítok,és érzem a kezeimben lábaimban hogy nem kapnak levegőt,zsibbadnak a kezeim néha a lábaim.Köhögnöm is kell.És ez órákon át így van ha beszélek is közben sóhajtoznom kell...nagyon zavaró.Ez pszichés okok miatt lehet,vagy inkább szervi okok miatt?
    Sajnos régóta vizsgálgattak a folyamatos éhségem miatt,nem tudták mi okozza,ezért nagyon befordulta,,pánikolok,depressziós vagyok,szorongok,nem köt le semmi,holott már tudom mi a baj,csak anyni ideig hülyének nézett mindneki,hogy csak unalombol eszek hogy belebetegedtem.
    Ki tudok ebből jönni valahogyan?
    A testemben fura érzéseket érzek,reggel nincs kedvem felkelni,csak a netet bújom a testemet figyelem,nem tudok ugy filmet nézni,hogy kikapcsoljon az agyam,holott már kiderült a betegség,de nem érzem azt a megkönnyebbülés érzést.Pedig azt hittem az leszek,ha kiderül mitől vagyok folyamtosan éhes és hízok.⁄egyébként inzulinrezisztencia,de ez 3honapba telt mig kiderült,én ma 3honap alatt csak azon gondolkodtam hogy mi lehet ez,az orvosok mind pszichés dologra fogták de én addig mentem mig nem lett eredmény de akkor is először hízásra fogták a magas inzulinszintet...szóval nem volt egyzserű,és tudom nem kellett volna ennyire belemerülnöm,de tudni szerettem volna mi a bajom⁄

    Köszönettel és BUÉK
    Timi

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Timi,

    A leveléből egyértelmű, hogy Ön nincs jól. Azt írja, pánikol, szorong, depressziós, ami egyértelműen azt jelenti számomra, hogy a sóhajtozást, amire a kérdése vonatkozik, nem lehet és nem érdemes önmagában szemlélni, önmagában magyarázni. A leveléből úgy érzem, hogy Ön azt szeretné, hogy testi magyarázatot találjanak a panaszaira - de meglátásom szerint valószínűleg ebben nincs igaza.

    Nekem ugyanis az a gyanúm, hogy az inzulinrezisztencia nem magyaráz meg mindent, amit panaszol. Az inzulinrezisztencia önmagában nem okoz pánikot, szorongást, depressziót, de az sem, ha a diagnózisra 3 hónapot kell várni.

    A véleményem az, hogy Önnek az inzulinrezizstencia testi kezelése mellett a a lelki tüneteinek szakszerű kezelésre is szüksége lenne. Nagy tévedés azt hinni, hogy amikor valaki azt mondja, hogy a tüneteinek pszichés oka (is) lehet, az azt jelenti, hogy "hülyének nézik". Dehogy. Lelki baja éppúgy lehet bárkinek, mint testi betegsége. Az étvágy megváltozása, a testsúlynövekedés, az érdeklődés elvesztése, a szorongás mind szorongásos-depressziós pszichés problémák tünetei. Ezek nagyon kínzóak lehetnek, de szégyellnivaló nincsen rajtuk semmi.

    Keressen fel egy pszichológiai szakrendelést ezekkel a tünetekkel, személyes vizsgálat alapján a szakember tud személyre szabott javaslatot tenni arra, hogy hogyan lehet ezektől a tüneteitől megszabadulva tartalmasabb, kiegyensúlyozottabb irányba fordítani az életét.

    Üdvözlettel:

    Biró Eszter

  • Tisztelt Doktor Nő!Azzal a problémával fordulnék Önhöz,hogy van egy 20 éves öcsém.már évekkel ezelőtt…

    Tisztelt Doktor Nő!Azzal a problémával fordulnék Önhöz,hogy van egy 20 éves öcsém.már évekkel ezelőtt is észrevettük,hogy saját magával szemben is agresszív,ideges típus.sajnos mivel ő még otthon lakik a szülőkkel,szinte minden napi veszekedésben él,mármint azt hallja a szülőktől,ami valószínűleg kihatott rá.nemrégiben belépett az önkéntes tűzoltósághoz,mert tűzoltó szeretett volna lenni.megpróbált hivatásoshoz belépni,de megbukott,mert ott megállapították a pszichológián,hogy rejtett agressziója van.és azóta az öcsém teljesen magába van fordulva,nem akar semerre sem menni,csak dolgozni jár,utána meg szinte csak be van zárkózva a szobájába.már az önkénteskedést sem csinálja,ott is mindenkit hibáztat.azt hiszi,hogy mindenki ő ellene fordult.ő ki is jelentette,hogy már megszokta,hogy csak otthon van,begubózva az ő szobájában,és neki ez így jó,senkire és semmire nem kíváncsi.az ünnepek alatt sem ment semerre,senkivel nem akar még beszélgetni sem.és mintha egyre jobban bezárkózna.és ennek nem lesz jó vége.a munkahelyén kívül semmire nem képes.csak otthon fekszik,nem szól a saját szüleihez sem nagyon,vagy durván.ő nem hiszi el,hogy valami nincs rendjén,és nem is képes segítséget kérni egy szakembertől,azért gondoltam,hogy megpróbálok én kérni segítséget annyira a szívére vette,hogy nem lehet tűzoltó,ő azt hiszi,hogy mindenki rá haragszik,hogy mindenki ellene fordult,az egész világot hibáztatja.nem tudjuk kimozdítani egyáltalán.mit tudnánk tenni?válaszát előre is nagyon szépen köszönöm!Tisztelettel?Vica

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Vica,

    A leveléből úgy érzem, hogy ön nagyon árnyaltan látja a helyzetet. Egyetértek azzal, hogy jó volna a testvérének szakértő segítséget keresnie. Ezt nagyon megnehezíti, ha az öccse a világ, és a körülötte élő emberek ellenségességében látja a probléma okát, és nem érzékeli, hogy vele is lehet probléma.

    Ez a helyzet nyilvánvalóan nem oldható meg egycsapásra. És abban is eléggé biztos vagyok, hogy a családnak nem abban lehet szerepe, hogy megoldja az öccse problémáját, hanem abban lehet szerepük, hogy segítenek neki szakszerű segítséget kérni, elfogadni. Nem vagyok biztos abban, hogy ennek tudom a megfelelő módját.

    Az az ötletem van, hogy aki viszonylag legjobb kapcsolatban van vele a családból, annak lehetne ezt a kapcsolatot erősíteni, törekedni arra, hogy töltsenek együtt szabad, kötetlen időt. Akármilyen tevékenységgel, amiben a testvére részt tud, akar venni. Lehet ez akár szalonnasütés a kertben, vagy a tető megjavítása, vagy egy mozi, vagy bármi, ami lehetőséget teremt arra, hogy együtt legyenek. Ha vannak ilyen alkalmak, akkor előbb utóbb adódik olyan alkalom is, hogy finoman szóba hozzák nála a lényeget. Nem biztos, hogy direktben, egyetlen beszélgetésben, hanem inkább fokozatosan, nem elsietve, adagolva. Mert ha túl hirtelen rohanják le, azzal védekezésbe, ellenállásba kényszeríthetik.

    Sajnos biztos vagyok abban, hogy ez nem könnyű út, és csodát nem tesz, de talán a kellő türelemmel célhoz érnek: jó lenne őt eljuttatni egy pszichiáterhez, aki a továbbiakat már kézbe tudja venni.

    A másik lehetőség, hogy Ön elmegy egy pszichiáter rendelésére, és személyesen tanácsot kér az öccse ügyében.

    Üdvözlettel:

    Biró Eszter

  • Kedves Bíró Eszter! Az én problémám az lenne hogy nemrég voltam 4.-szerre forgalomból vizsgázni és nem…

    Kedves Bíró Eszter!
    Az én problémám az lenne hogy nemrég voltam 4.-szerre forgalomból vizsgázni és nem sikerült megint. Az elsönél nagyon remeget a lábam meg nem indexeltem mikor parkoltam. A másodiknál azért, mert füstölt a kuplung nem nyomtam ki rendesen. A harmadiknálazért mert nem áltam meg a stop táblánál alig tudtam elindulni lefulladtam sokszor remgett a lábam, a negyediknél pedig akkor fordultam ki az utcábol mikor jobbról jött egy kocsi...sajnos nem angyon lehetet kilátni abból az utcábol mire észrevettem és fékeztem egyett utánam az oktatom is belefékezett....én fékeztem bele elöször de mivel akadályoztam a forgalmat ezzel mer meg kell állnia a jobbrol érkezönek neki volt ott elsöbbsége igy megbuktam. Jövőre az ötödik vizsgám lesz amit már elöre érzek h az se fog sikerülni....nagyon zavar az h szinte én semmire nem avgyok jó...Mások átmennek másodszorra de ha nem más már 4.-szerre igen csak én nem....a barátom nem érti emg h nem tudom megcsinálni a jogsit olyanoakt mond hogy ö marad szégyenbe a barátainál én miattam mer h milyen barátnöje van neki h nem tudja a jogsit megcsinálni. A kérdésem az lenne hogy, hogyan tudnám ezt az egészet feldolgozni , emrt nagyon megvisel lelkileg....Köszönöm a váalszát előre is.

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező,
    Érdemes volna (és ezt tanácsolom) a következő vizsgája előtt valakivel a barátai, vagy családtagjai közül gyakorolni a vezetést, hogy minél ügyesebb legyen, mikor legközelebb próbálkozik. Így gyakorlatot és magabiztosságot nyer, és valószínű, hogy az izgulás nem fogja már rontani a teljesítményét.
    Másfelől pedig azt is gondolom, hogy az ilyen, nem vizsgahelyzetben történő gyakorlás (mondjuk egy parkolóban) egyben azt is segít tisztázni, hogy vajon a vizsgahelyzettől fél ennyire, vagy magától a vezetéstől. Ha a vizsgahelyzettől, akkor ezt a gyakorlás enyhíteni fogja. De ha a vezetéstől, akkor Magának először a félelmeivel kell foglalkoznia (mondjuk egy pszichológus segítségével), és csak azután, ennek sikere után próbálkozni ismét a vezetéssel.
    Amikor vezetésből vizsgázik, akkor nem csak a technikai tudásáról kell számot adnia, hanem azt is meg kell mutatnia, hogy bírja a forgalommal járó feszültséget. És fontos, hogy bírja, mert csak akkor tud biztonsággal közlekedni.
    Üdvözlettel:
    Biró Eszter

  • Tisztelt Doktornő! Gyászhoz (is) kapcsolódó erős bűntudat miatt fordulok Önhöz. 27 éves vagyok. Édesapám…

    Tisztelt Doktornő!

    Gyászhoz (is) kapcsolódó erős bűntudat miatt fordulok Önhöz. 27 éves vagyok. Édesapám egy hete, 61 évesen váratlanul meghalt, olyan körülmények között, hogy a halála nem lett volna megelőzhető. (Még nem tudjuk a halál pontos okát, de valószínűleg hirtelen szívmegállás volt.) Közvetlenül nem érzem magam felelősnek a haláláért, de közvetetten igen. Hosszú lesz a történet, ezért elnézését kérem – de a lelki része igen hosszú história.
    A családom problémás volt, nem szokványos módon. Szüleim házassága körül eleve nagy feszültségek voltak, apám nem beszélt a szüleivel már jó ideje, anyám szülei erősen ellenezték a házasságot. Hamar kiderült, hogy nem tudnak harmóniában együttélni, de megszülettem tervezett gyerekként. Anyu pici koromtól kezdve tervezgette a válást, de egy lakásban maradtak, nem párként, hanem „barátokként”. Azt leszámítva, hogy apám nem családapaként működött, nem is voltak olyan rossz viszonyban, bár rengeteget veszekedtek. Mindketten remek emberek. De feszültségekkel teli volt a hármasban töltött élet, apu semmiért sem vállalt felelősséget anyagilag vagy a tetteiben, ezért csak anyu dolgozott, apu meg néha, és amit keresett, a kedvteléseire költötte. Az első pár évemben alkoholista volt, csúnyán, egy-két évre anyám is, aztán 8-9 éves korom tájt mindketten leszoktak, de apám később visszaszokott. Az egyik első emlékem az, hogy apámnak elvonási nagyrohama van, görcsökben dobálja magát a padlón, én azt sikítozom, hogy „ez nem lehet igaz, ezt csak álmodom”. Sok nyomasztó emlékem van kiskoromból, sokat veszekedtek, engem mindketten szerettek, de a köztük lévő feszültség és a kölcsönös lenézésük, dühük bennem volt. Zárkózott lettem, erősen szorongó, nulla önértékeléssel. Apámmal szemben kisebbségi érzésem volt, imádtam és utáltam, felnéztem rá, de folyton a kritikájától féltem. Nem volt kooperatív ember, az életvitelében mindig is deviáns volt, de deviánsan tehetséges is. (Festő és kis polihisztor.) Inkább remek ötletei voltak, de ritkán valósított meg valamit; az anyagiakat illetően meg ügyetlen és felelőtlen volt. Mivel anyu dolgozott (otthon, fordítóként, egyre depressziósabban és egyre magányosabban), apámmal voltam sokat. Színes ember volt, vitt magával mindenhová, ahová az érdeklődése hajtotta. Nagy társas életet élt, vadászat, lövészet, egyesületeket szervezett, erre fordította az energiáit és a keresetét, ha volt. Sokat voltunk együtt, anyu azt hitte, hogy teljes harmóniában. Apámat legkésőbb akkor kezdtem el mániákusan félteni, amikor újra elkezdett inni. Rengeteg ilyen helyzetet tudok felidézni, erős volt bennem a szorongás, babonáim voltak bőven tizenéves koromban is, amiket ha nem teszek meg, meghalnak a szüleim. 14 éves koromban elköltöztünk, de tartottuk a kapcsolatot, apám majd’ minden este nálunk volt, de elvesztette a kontrollt az élete fölött, emiatt sokat zsarolt érzelmileg (pl. összeveszett egy nővel, de nekünk fenyegetőzött öngyilkossággal; vagy amikor hazajött azzal, hogy HIV-fertőzött – szerencsére mégsem lett az). Kábítószeres sztorik. Mivel mindig azt mondta, hogy ő meg én nem apa-gyerek kapcsolatban vagyunk, hanem haverok, mindent elmesélt nekem. Mindig úgy forgatta a történeteket, hogy ő volt bennük az okos, a szabad, a humoros, a vad... és bár egyre kevésbé értettem vele egyet, az egyébként szerethető lénye miatt azonosultam vele. Legkésőbb ekkor kezdte anyámat és az ő szüleit kritizálni nekem, amit részben átvettem, bár velük éltem. Közben arra vágytam, hogy hármasban újra együtt legyünk. Végül sok (számomra) ócska kaland után 16 éves koromban kiköltözött egy faluba a Dunakanyarban, felrúgva a budapesti egzisztenciáját, egy hegy tetejére, teljesen egyedül. Itt sem sikerült megcsinálnia az életét, izgalmas sztorikon esett át, nők, új barátok, nagy események, nagy csalódások, de semmilyen munkát sem talált. Elköltözni nem akart onnan. Édesanyám támogatta anyagilag, bár nem akarta, de mindig megesett rajta a szíve. Én járogattam ki hozzá, eleinte sokszor, aztán egyre kevesebbet, mert bár nagyon örültem neki, de nagyon elszomorított mindig az, ahogy romlik odakint minden (pl. lassan minden közmű megszűnt a telken, állandó kosz volt, a szobám 10 évig nem készült el), hogy anyámat szidja, hogy semmit sem képes elintézni; terhes kötelességnek éreztem. De évekig lelkiismeretfurdalással teli jártam ki, vittem ételt. És ha eleget voltam kint, napokat, akkor össze is szoktunk, csak az első nap volt mindig nehéz – ő nehezen bánt azzal, hogy hiányzom neki, általában nagyon nehezen kezelte az érzelmeit. Sajna idővel amolyan igazság bajnoka lettem, egyre többet vitatkoztunk, pl. azon, hogy hogyan bánik azokkal, akiket szeret. Én nagyon elemző vagyok, ő viszont impulzív volt, ezért a viták értelmetlenek voltak, nem változtattak semmin. Megvolt a saját családtörténet-variánsa, amiben ő semmiben se volt hibás. Nyilván volt olyan dolog, amiben neki volt igaza. Ez a falu nekem maga volt a gyász, olvasom a huszoneleje naplóimat, „Aput elsiratom minden látogatás után”, „ő feltámadt halott nekem, hogyne örülnék neki”. Nehéz volt elviselni az örökös szorongást, felelősségérzetet, a (nekem) feszült helyzeteket, a kilátástalanságot, a növekvő idegenséget, hogy anyám is folyton átkozódott apámra, bár segítette őt, és a felháborodását egyre inkább átvettem, de nekem kellett kimennem apámhoz, ott viszont megint beléptem az ő kis burkába, és hiányozni kezdett utána, ezért elkerüléssel egyre kevesebbet jártam ki hozzá. Ebből semmit sem értett, pedig lassan már elkezdtem beavatni. Közben egytemre jártam, volt pár nagyívű párkapcsolati próbálkozásom, mindig leterhelő történetek, lassan-lassan jó viszonyba kerültem anyukámmal és a szüleivel, sok-sok lelkiismeret-furdalásom is volt miattuk, mert pl. anyu addigra mély depresszióba esett, plusz agórafóbia, tehát nem járt el otthonról, tehát elmagányosodott, plusz láncdohányzás az erős elhízás mellé... úgy éreztem, nekem kell segítenem neki, ezért jó ideig nem mertem elköltözni tőle, de nem segítettem (akkor még), mert mindezek miatt dühös is voltam rá – hisz a depresszió bennem is ott volt. Jópár rossz lelki adottságot kellett ugyanis ledolgozom (nulla önértékelés, 5-6 évig kiújuló depresszió halálvággyal, párkapcsolati bénaság, erős szorongás nagyobb társaságban), és sajnos 25 éves koromig ehhez nem kértem segítséget, akkor meg az sajnos inkább rontott, mert a befejezetlen terápia miatt kifejezetten dühös lettem a szüleimre. Anyuval szerencsére addigra már jó volt a viszonyunk, a rejtett dühöm vele és nagyszüleimmel szemben mostanra teljesen feloldódott. Elég önző voltam akkoriban, ezt tudom. Apámmal szemben pedig különösen önzővé váltam, 25 éves korom után egy évig nem is találkoztunk (a kiváltó oka az volt, hogy leszólt engem a – volt – vőlegényem előtt), és a teljes hallgatás után is, mindmáig kerültem a vele való kapcsolatot. Néha beszéltünk, néha találkoztunk, és mindig örültünk egymásnak, de nem volt meg az a bizalom és intimitás, amire vágytunk, csak a fájdalom és a görcs. Hanyag lettem vele szemben, kicsit élveztem is, hogy hiányzom neki, és bár rengeteget beszéltem róla másoknak, őt csak akkor kerestem, ha muszáj volt. Ekkor, az utolsó évben már volt pénzem, segíthettem volna neki, eszembe is jutott olykor, de csak nagy ritkán tettem meg. Aggódtam érte, láttam, hogy egyre csak romlanak a körülményei, és már nem hittem el az örökös optimizmusát, de nem tettem semmit. Ki volt takarva az agyamban. Ha kért volna, ha valaki rám szól, nyilván adtam volna neki pénzt, de nem ébredtem fel ebből a fekete kábulatból. Azt hajtogattam, hogy nem akaromk odamenni, és hogy legyen felelős az életéért. De ezt ő nem tudta meg, mert anyukám nem mondta meg neki, hogy ne szomorítsa el. Csak a legutóbbi időben kezdtem belátni, hogy már az én feladatom lenne eltartani őt, és készültem is erre. Magamban addig is rábíztam őt anyámra, mert ők az utolsó időben egészen jóban lettek, kezdett végre-valahára kölcsönös lenni a kapcsolatuk. Apám amúgy amellett, hogy nem tudta sosem rendezni az életét, nagyon felelőtlen volt a testével, pl. másfél évig senkinek sem sikerült rávennie, hogy a bármikor kizáródó lágyéksérvével (ami egyedül a hegyen halálos lehet) elmenjen orvoshoz. Vagy bármivel is elmenjen orvoshoz. Segélyért, segítségért nem akart folyamodni. Azt hiszem, az eredendő álomvilága és irracionalitása mellé az elmúlt években a szegénység rutinjai és az egyedüllét is elvették az eszét. (Bár a faluban voltak felelősségteljes barátai. És pár éve egy nagyszerű nővel is megismerkedett, akivel egymásba szerettek, de apám nem akart alkalmazkodni hozzá az életvitelével, és megijedt a saját érzelmeitől, ezért pár éve már csak leveleztek.) Mi már éppen békülőfélben voltunk, két hónapja kilátogattam hozzá (és hazafelé a vonaton pánikrohamom lett, ami pár nap alatt odáig fajult, hogy a lakásból is alig tudtam kimenni). Ezután külföldre utaztam, párszor beszéltünk telefonon. Tulajdonképpen ő már nagyon kedves volt velem, és tudtam is, hogy mélyen szeret, sok mindenben kezdett megváltozni. Vártuk a karácsonyt, hogy végre normálisan beszéljünk. Épp eldöntöttem, hogy külföldön keresek munkát, hogy el tudjam majd tartani. Erre teljesen váratlanul meghalt.
    Amiatt van tehát bűntudatom, hogy nem segítettem neki az elmúlt egy-két évben, és a lelket sem tartottam benne, hanem bántottam a hiányommal. Az kicsit vigasztal, hogy már rég igazán ki akartam békülni vele, rövid idő kérdése lett volna. Ha 10 évet kibírt odakint, csak kibír még egy kicsit. Apámról tudni kell, hogy irreálisan optimista és nagyon büszke volt, ezért sok mindennel nem törődött, és senkitől sem kért segítséget (csak anyukámtól). A küzelmek pedig szórakoztatták. És nagyon szeretett engem, és ezt tudtam is jól, csak görgettem magam előtt minden rosszat. Mindig ettől féltem, hogy hirtelen elmegy, és én leszek a hibás – most úgy érzem, hogy ez megtörtént.
    Mit gondol, hogyan oldható mindez? Segítségét előre is hálásan köszönöm,

    Csóka Kata

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kata,

    Nagyon sajnálom a vesztesége, és a bűntudata miatt is. Tudnia kell, hogy a bűntudat nagyon gyakori része a gyász nehéz érzéseinek, ennél egyszerűbb vagy hétköznapibb családi helyzet esetén is. Mivel senki soha nem tökéletes semelyik kapcsolatában, mindenki érez bűntudatot, amikor meghal valaki, akit szeretett. És a halál véglegessége ráadásul fel is nagyíthatja a kapcsolatban vélten vagy valósan elkövetett hibáit.

    Annyira érzékeny témákat érint a levelében, hogy azokra nem szeretnék mindre egyesével válaszolva kitérni, mert így, hogy nem ül itt velem szemben, és nem látom a reakcióit, nem tudom, hogyan kell fogalmaznom ahhoz, hogy félreértés azt ne torzítsa el. Szokásommal ellentétben (mert nem szoktam itt sosem direktben reklámozni magam, azaz a rendelésem) most azt mondom, hogy személyesen nagyon szívesen beszélgetek minden felvetett részletről Magával.

    Általánosságban a legfontosabbnak azt tartom, hogy a felelősség kérdését kell újra meg újra körbejárni. Ön adottnak és eldöntöttnek tekinti, hogy felelős volt édesapja sorsáért, és el kellett volna őt tartania, több pénzt kellett volna juttatnia számára, stb. Nos ezeket a dolgokat kell újragondolni, nem sommásan, hanem árnyaltan véleményt alkotni arról, hogy miben, mennyiben felelős egy gyerek (gyerekkorában és felnőttkorában) az apjáért, anyjáért.

    Mert ugyanis a bűntudatot mindig a felelősségérzet táplálja, csak azért érez az ember bűntudatot, amiről úgy gondolja, hogy lehetősége és kötelessége lett volna azt az adott dolgot kézben tartani, de a kötelességnek nem felelt meg, a lehetőséggel nem élt.
    Bűntudatának ilyen eredetéről árulkodik a levelének jeligéje.

    Pszichológusként nem szívesen nyilvánítok direkt véleményt, pláne levélben nem, de most valamennyit lazítok ezen a szokásomon: Tudja, én nem hiszem, hogy egy gyereknek ilyen totális felelőssége lenne a szülőjééért, mint ahogy az a Maga esetében a leveléből kiviláglik. Sőt, megkockáztatnám, hogy ez még fordítva sem igaz ennyire, egy szülő sem tud ennyi felelősséget érdemben felvállalni a gyerekéért.

    Mivel a felelősség kérdése azonban árnyalt és érzékeny valami, nagyon javaslom, hogy a nehéz érzelmeinek feldolgozásához, bűntudata enyhítéséhez vegyen igénybe szakszerű segítséget (én is szívesen látom, amennyiben ez volna a kívánsága). Mert a gyász sosem könnyű, és az Ön esetében a szülei, különösen az apukája problémája, a szüleinek különleges, nem átlagos kapcsolata még további nehezen kibogozható kanyarokat rakott az Ön történetére. Ezek a csomók "kioldhatók", de könnyebben és hamarabb megy, ha nem egyedül oldozza.

    Üdvözlettel:
    Biró Eszter

  • Kedves Doktor nő! Azért írok önnek mert 4 hónapja meghalt a nagyapám nagyon hirtelen akivel együtt laktam.…

    Kedves Doktor nő!
    Azért írok önnek mert 4 hónapja meghalt a nagyapám nagyon hirtelen akivel együtt laktam. Körülbelül 2 hónapja egy másik nagyon közeli rokonom (keresztanyám) is követte őt. Most pedig a másik nagypapám miatt vagyok kiborulva mivel nemrég derült ki hogy haldoklik és napjai, maximum hetei vannak hátra. 70 éves szóval szerintem még élhetne nagyon sokáig de sajnos súlyos betegsége van amit nem tudnak kezelni az orvosok. Már eleve megviselt az előző két haláleset nem tudom hogy ezt hogy fogom kibírni. Még csak 18 éves vagyok és amúgy is tele vagyok szorongással, lelkileg labilis vagyok, járok pszichiáterhez is a nagyfokú érzékenységem miatt. Ön szerint mi a teendő ilyen esetben? Hogyan viseljem el azt az érzést hogy tudom nem sokáig fog élni a papám akivel majdnem minden nap találkozok??

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező, nagyon jó, hogy eleve van pszichiáter, aki támogassa. Mindenképpen kérdezze meg az ő véleményét is. Nem tudom, hogy gyógyszerért jár hozzá, vagy pszichoterápiával is kezeli, egy ilyen helyzetben az utóbbi, azaz a pszichoterápia IS fontos.

    Nagyon szomorú és nehéz fontos családtagokat elveszíteni. Sajnos ennek a fájdalma nem védhető ki. Viszont sokat tehet magáért és a papáért azzal, ha a mostani időket nagyon jól kihasználja: vele van, segít neki, amiben csak lehet, vagy csak elüldögél mellette, akár ha alszik, akkor is. Gondolja végig, mit kell elmondania a nagypapának, mi az, amit meg kell neki köszönni, amit jó lenne megígérni neki. Ha esetleg volna valami, amiért bocsánatot kell kérni, vagy valami, amit meg kellene tőle kérdezni, akkor tegye meg most. Ne feledje, a mostani napokban, a mostani időkben Önnek maradandó emlékei keletkeznek a papával kapcsolatban, és hogy ezek milyenek, azért Ön is sokat tud tenni. És azt is tudnia kell, hogy Magának arra is van befolyása, hogy milyen búcsúval, milyen szavakkal bocsátja majd útjára a papát, amikor annak majd eljön az ideje.
    Nagyon kívánom, hogy tartalommal, szeretettel töltsék fel az életnek ezt az időszakát is.
    Együttérzéssel: Biró Eszter

  • Tisztelt Eszter! A munkahelyem egyik vezető beosztású embere nagyon kedves lett hozzám, udvarolt nekem.…

    Tisztelt Eszter!

    A munkahelyem egyik vezető beosztású embere nagyon kedves lett hozzám, udvarolt nekem. Nem egy nőcsábász típus, mert mindenkivel távolságtartó. Mikor összefutottunk a folyosóan elmondta, hogy én milyen szép vagyok és mindig drágámnak szólított, de én elfordítottam a fejem és hárítottam, mert zavarba jöttem. Megvalva az igazat nekem is nagyon bejön, mert egy nagyon jóképű férfi. Házas, de a kapcsolata rossz. Ön szerint ez egy közeledés volt? vagy csak szórakozás. Köszönöm válaszát. EDINA

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Edina, én ezt nem tudom. De szerintem nem is ez a legeslegfontosabb kérdés, hanem az, hogy vajon Ön akarna-e vele bármilyen természetű kapcsolatot abban az esetben, ha neki ilyen szándékai volnának. Ugyanis Öntől sok függ, hogy ebből mi lesz, hiszen az, hogy a szóban forgó férfi viselkedésére hogyan reagál, az nyilván befolyásolja, hogy mi lesz majd azután, hogy mit lép ő.

    Bármilyen rossz is a kapcsolata esetleg a feleségével, ez nem változtat a tényen, hogy házas, és ez egy más helyzet ahhoz képest, mint ha egyedülálló lenne. Ezt kell Önnek alaposan végiggondolnia, hogy adott esetben ennek minden következményét vállalni tudja-e. Ha Ön bátorítja ezt a férfit, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy történik Önök között valami, mint abban az esetben, ha elutasítóan viselkedik. Kettőn áll a vásár, azt mondják.

    És tényleg, a legtöbb dolog nem csak megtörténik az emberrel, hanem benne vagyunk mi magunk is a helyzetek alakításában. Lehhet, hogy ez a férfi már eleve azért udvarol, mert érzékeli, hogy ő "nagyon bejön" Magának??

    Biró Eszter

  • Tisztelt Doktornő! Milyen lelki okai lehetnek egy nyirokrendszert is érintő autoimmun betegségnek?…

    Tisztelt Doktornő!

    Milyen lelki okai lehetnek egy nyirokrendszert is érintő autoimmun betegségnek? Konkrétan a sarcoidosis-nak.

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Sajnos nem tudok válaszolni erre a kérdésre, nem értek hozzá.

  • Magának szántam, kérem szépen tiszteljen meg annyival hogy méltóztatik válaszolni! Köszönöm

    Magának szántam, kérem szépen tiszteljen meg annyival hogy méltóztatik válaszolni!

    Köszönöm

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Mondjuk a válaszolást megkönnyítené egy kérdés. Így egyáltalán nem biztos, hogy arra reagálok, ami érdekelné.

    Ha az érdekli, hogy látok-e az öccse helyzetében pszichológiai problémát: igen látok, és valószínűleg igaza lehet abban, ahogy az okokat látja. Engem nem annyira a felülések száma ejt gondolkodóba, hanem hogy azt mondja, hogy utálja a testét, és nem jó a lelkiállapota.
    Ha hajlandó a testvére pszichológiai segítséget igénybe venni, az jó. A SOTE Magatartástudományi Intézetének ambulanciáján foglalkoznak evésproblémákkal is.

    De ha nem akar pszichológushoz menni, szerintem az is valamelyes segítség lenne, ha egy edző felügyelete alatt végezné az edzéseit, aki segítene neki abban, hogy megfelelő határok között tartsa az edzésre és a táplálkozásra vonatkozó megszorításait.

  • Normális amit az öcsém csinál? Elkezdett gyúrni Szinte már-már kényszeresen csinálja, naponta 300-400!…

    Normális amit az öcsém csinál? Elkezdett gyúrni Szinte már-már kényszeresen csinálja, naponta 300-400! darab szabályos felülést csinál, bordásfalon 50 db nyújtást lábbal, súlyzózik is. Régebben (16 éves korában) fogyózott mert kövér volt, akkor járt pszichológusnál is és azt mondták depressziós azért eszik ennyit. Aztán elkezdett nagymértékben fogyózni napokig alig evett 180 centiméterhez lefogyott 62 kilóra az eredeti 85-ről. Akkor napokig koplalt,
    mostanság az utóbbi hetekben pedig ebbe a gyúrásba esett bele és kényszeresen hajtja magát. Azt mondja hogy ronda és gyűlöli a testét. Szerintetek nem sok egy kicsit az edzésterve? Ja meg elkezdett úgy enni mint egy dilis számolgatja hogy miben mennyi ehérje, szénhidrát van. Zsírt nem eszik, kényszeresen fogyasztja magáról a zsírt, mert azt mondja anélkül nem lesz szálkás stb

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Nem lehet, hogy ezt az írást nem nekem szánta? Erre utal a "szerintetek", és hogy nem tett fel pszichológiai kérdést.
    Amennyiben van olyan kérdése, amit pszichológusnak szeretne feltenni, kérem, tegye fel.
    Biró Eszter

  • Kedves Eszter! Beszéltem a barátommal, és ő nem tartotta jó ötletnek. Azt mondta hogy a volt felesége…

    Kedves Eszter!

    Beszéltem a barátommal, és ő nem tartotta jó ötletnek. Azt mondta hogy a volt felesége nem egy megbocsátós tipus. Kedves Eszter Ön is ezt tanácsolja hogy ne menjek el hozzá bocsánatott kérni,mert nem számíthatok ugyse túl sok jóra?

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező, ha a barátja nem szeretné, hogy ezt a lépést megtegye, akkor ezt nagyon komolyan figyelembe kell vennie. Ha jól értem, a barátja nem javasolja, nem tanácsolja, hogy beszéljen az ő volt feleségével.

    Azért nem tudta egyértelműen kideríteni, hogy mi az én tanácsom, mert még ha ismerném is Önt személyesen, és alaposabban, mint ahogyan pár rövid levél alapján megismerhettem, akkor sem akarnék az Ön életébe ilyen durván és direkt módon kívülről beavatkozni, azaz az életét Maga helyett irányítani, miközben a következményeket továbbra is Ön viseli. Ebben persze az is fontos, hogy mi a cél, amit el szeretne érni, ettől is függ, hogy mit kell csinálni.

    AZ én véleményem az, hogy azt kell nagyon tiszta fejjel, és a barátja bevonásával végiggondolni, hogy melyik változattól (hogy Ön beszél a feleséggel⁄vagy sem) mit lehet várni, és azt a változatot kell választani, ami jobb, vagy az is lehet, hogy nem nagyon jó egyik sem, ebben az esetben a kisebb rosszat kell választani. A barátja bevonását azért is mondom, mert bármit tesz, az az Ön vele való kapcsolatát befolyásolhatja, márpedig mivel kapcsolatuk most fordult egy újabb szakaszba, fontos kérdés, hogy mi az, ami a párjával való kötelékét az Önök által vágyott irányba befolyásolja.

    Minden jót kívánok Önnek.

    Biró Eszter

  • Kedves Doktornő!
    Nagyon szépen köszönöm a válaszát!!! A következő kérdésem lenne: A fiam 12 éves 5. osztályos a tanulás számunkra katasztrófális!! Lusta, noszogatni kell, türelmetlen, elkapkodja és még sorolhatnám. Sajnos elvesztem a türelmem és kiabálok vele,és ő meg sír. Nagyon nehéz segíteni… Még több

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Hanákné,
    A tanulási nehézségeknek számtalan oka lehet, pszichológiai okok is lehetnek, de úgynevezett részképességzavar, vagy figyelemprobléma is. Hogy az Ön fia esetében mi is a nehézség… Még több