A betegek kérdései (783)

  • Tiszteletem!

    Először is köszönöm a gyors válaszadást!
    Nagyon jól látja a problémát már a válasza elején. "Okosan fogalmazott árnyalt gondolkodás.." Tehát hogy még teljesebb legyen a kép, én még azt hozzátenném hogy valóban egy nem is rosszképességel rendelkező egyén vagyok.… Még több

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Hát Ernő, Ez, amit írt, remek hír.

    Mármint a levelének az a része, hogy van a közelében TB támogatott pszichológiai ellátás. Na, oda kell elmenni: na jó, enyhítek a megfogalmazáson, az a… Még több

  • Köszönöm válaszát, felmerült az olvasottak alapján egy kérdés bennem.Idegi alapon lehetséges,hogy…

    Köszönöm válaszát,

    felmerült az olvasottak alapján egy kérdés bennem.Idegi alapon lehetséges,hogy 1-2 óránként éhes legyek?⁄egész nap így megy,ha nem eszek rosszul érzem magam,szédülök,nem tudok gondolkodni,esetenként remegek,izzadok⁄


    Köszönettel
    Timi

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Timi,

    A fokozott étvágy depressziós tünet is LEHET, hiszen az evés örömforrás, kielégülés, élvezet. Mindenki számára az, de hangulatzavarokban egyetlen örömforrássá válHAT.

    Az Ön esetében nyilván komplexebb a helyzet, hiszen az inzulinrezisztencia IS befolyásolhatja az étvágyát, ehhez azonban nem értek (mert nem orvos vagyok), erről nem tudok véleményt nyilvánítani.
    Úgy gondolom, hogy az Ön panaszainak vélhetően egyszerre több oka is van, és ezért a kezelésében sem kellene választani, hogy testi oldalról, vagy lelki oldalról ragadja-e meg a problémáit, hanem EGYSZERRE kellene a testi ÉS lelki okokkal foglalkozni, érzésem szerint az lenne a leghatékonyabb az egészsége, egyensúlya, testi-lelki jó közérzete megalapozása, visszaállítása irányába.

    Szóval a javaslatom az, hogy kezeltesse a testi problémáit ORVOSSAL, ahogy eddig tette, és a lelki tünetei miatt pedig keressen fel egy PSZICHOLÓGUST.

    Egymásba fonódó testi és lelki tüneteinek kezelésre minden valószínűség szerint az egymást kiegészítő orvosi és pszichológiai kezelés lesz a legjobb.

    Biró Eszter

  • Tiszteletem!

    Több mint két éve kezelnek bipoláris depresszósval, amihez szorongás is társúl. A kedélyállapotom is rossz, olyan szinten hogy csak nyugtatón tudok élni. Szociális fóbiám is volt korábban és azért még mostanában is inkább egy zárkózott személyiség jellemez. Mind ez egészen… Még több

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező,

    Okosan fogalmazott árnyalt gondolkodásra valló leveléből egyetlen teljes rejtély van számomra: miért zárja ki eleve a megoldások köréből a pszichoterápiát?

    Ez… Még több

  • Kedves Eszter, egy ideje észrevettem,hogy ásításszerűen sóhajtozok,hogy olyan mély levegőket kell…

    Kedves Eszter,

    egy ideje észrevettem,hogy ásításszerűen sóhajtozok,hogy olyan mély levegőket kell vennem,mint mikor ásítok,és érzem a kezeimben lábaimban hogy nem kapnak levegőt,zsibbadnak a kezeim néha a lábaim.Köhögnöm is kell.És ez órákon át így van ha beszélek is közben sóhajtoznom kell...nagyon zavaró.Ez pszichés okok miatt lehet,vagy inkább szervi okok miatt?
    Sajnos régóta vizsgálgattak a folyamatos éhségem miatt,nem tudták mi okozza,ezért nagyon befordulta,,pánikolok,depressziós vagyok,szorongok,nem köt le semmi,holott már tudom mi a baj,csak anyni ideig hülyének nézett mindneki,hogy csak unalombol eszek hogy belebetegedtem.
    Ki tudok ebből jönni valahogyan?
    A testemben fura érzéseket érzek,reggel nincs kedvem felkelni,csak a netet bújom a testemet figyelem,nem tudok ugy filmet nézni,hogy kikapcsoljon az agyam,holott már kiderült a betegség,de nem érzem azt a megkönnyebbülés érzést.Pedig azt hittem az leszek,ha kiderül mitől vagyok folyamtosan éhes és hízok.⁄egyébként inzulinrezisztencia,de ez 3honapba telt mig kiderült,én ma 3honap alatt csak azon gondolkodtam hogy mi lehet ez,az orvosok mind pszichés dologra fogták de én addig mentem mig nem lett eredmény de akkor is először hízásra fogták a magas inzulinszintet...szóval nem volt egyzserű,és tudom nem kellett volna ennyire belemerülnöm,de tudni szerettem volna mi a bajom⁄

    Köszönettel és BUÉK
    Timi

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Timi,

    A leveléből egyértelmű, hogy Ön nincs jól. Azt írja, pánikol, szorong, depressziós, ami egyértelműen azt jelenti számomra, hogy a sóhajtozást, amire a kérdése vonatkozik, nem lehet és nem érdemes önmagában szemlélni, önmagában magyarázni. A leveléből úgy érzem, hogy Ön azt szeretné, hogy testi magyarázatot találjanak a panaszaira - de meglátásom szerint valószínűleg ebben nincs igaza.

    Nekem ugyanis az a gyanúm, hogy az inzulinrezisztencia nem magyaráz meg mindent, amit panaszol. Az inzulinrezisztencia önmagában nem okoz pánikot, szorongást, depressziót, de az sem, ha a diagnózisra 3 hónapot kell várni.

    A véleményem az, hogy Önnek az inzulinrezizstencia testi kezelése mellett a a lelki tüneteinek szakszerű kezelésre is szüksége lenne. Nagy tévedés azt hinni, hogy amikor valaki azt mondja, hogy a tüneteinek pszichés oka (is) lehet, az azt jelenti, hogy "hülyének nézik". Dehogy. Lelki baja éppúgy lehet bárkinek, mint testi betegsége. Az étvágy megváltozása, a testsúlynövekedés, az érdeklődés elvesztése, a szorongás mind szorongásos-depressziós pszichés problémák tünetei. Ezek nagyon kínzóak lehetnek, de szégyellnivaló nincsen rajtuk semmi.

    Keressen fel egy pszichológiai szakrendelést ezekkel a tünetekkel, személyes vizsgálat alapján a szakember tud személyre szabott javaslatot tenni arra, hogy hogyan lehet ezektől a tüneteitől megszabadulva tartalmasabb, kiegyensúlyozottabb irányba fordítani az életét.

    Üdvözlettel:

    Biró Eszter

  • Tisztelt Doktor Nő!Azzal a problémával fordulnék Önhöz,hogy van egy 20 éves öcsém.már évekkel ezelőtt…

    Tisztelt Doktor Nő!Azzal a problémával fordulnék Önhöz,hogy van egy 20 éves öcsém.már évekkel ezelőtt is észrevettük,hogy saját magával szemben is agresszív,ideges típus.sajnos mivel ő még otthon lakik a szülőkkel,szinte minden napi veszekedésben él,mármint azt hallja a szülőktől,ami valószínűleg kihatott rá.nemrégiben belépett az önkéntes tűzoltósághoz,mert tűzoltó szeretett volna lenni.megpróbált hivatásoshoz belépni,de megbukott,mert ott megállapították a pszichológián,hogy rejtett agressziója van.és azóta az öcsém teljesen magába van fordulva,nem akar semerre sem menni,csak dolgozni jár,utána meg szinte csak be van zárkózva a szobájába.már az önkénteskedést sem csinálja,ott is mindenkit hibáztat.azt hiszi,hogy mindenki ő ellene fordult.ő ki is jelentette,hogy már megszokta,hogy csak otthon van,begubózva az ő szobájában,és neki ez így jó,senkire és semmire nem kíváncsi.az ünnepek alatt sem ment semerre,senkivel nem akar még beszélgetni sem.és mintha egyre jobban bezárkózna.és ennek nem lesz jó vége.a munkahelyén kívül semmire nem képes.csak otthon fekszik,nem szól a saját szüleihez sem nagyon,vagy durván.ő nem hiszi el,hogy valami nincs rendjén,és nem is képes segítséget kérni egy szakembertől,azért gondoltam,hogy megpróbálok én kérni segítséget annyira a szívére vette,hogy nem lehet tűzoltó,ő azt hiszi,hogy mindenki rá haragszik,hogy mindenki ellene fordult,az egész világot hibáztatja.nem tudjuk kimozdítani egyáltalán.mit tudnánk tenni?válaszát előre is nagyon szépen köszönöm!Tisztelettel?Vica

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Vica,

    A leveléből úgy érzem, hogy ön nagyon árnyaltan látja a helyzetet. Egyetértek azzal, hogy jó volna a testvérének szakértő segítséget keresnie. Ezt nagyon megnehezíti, ha az öccse a világ, és a körülötte élő emberek ellenségességében látja a probléma okát, és nem érzékeli, hogy vele is lehet probléma.

    Ez a helyzet nyilvánvalóan nem oldható meg egycsapásra. És abban is eléggé biztos vagyok, hogy a családnak nem abban lehet szerepe, hogy megoldja az öccse problémáját, hanem abban lehet szerepük, hogy segítenek neki szakszerű segítséget kérni, elfogadni. Nem vagyok biztos abban, hogy ennek tudom a megfelelő módját.

    Az az ötletem van, hogy aki viszonylag legjobb kapcsolatban van vele a családból, annak lehetne ezt a kapcsolatot erősíteni, törekedni arra, hogy töltsenek együtt szabad, kötetlen időt. Akármilyen tevékenységgel, amiben a testvére részt tud, akar venni. Lehet ez akár szalonnasütés a kertben, vagy a tető megjavítása, vagy egy mozi, vagy bármi, ami lehetőséget teremt arra, hogy együtt legyenek. Ha vannak ilyen alkalmak, akkor előbb utóbb adódik olyan alkalom is, hogy finoman szóba hozzák nála a lényeget. Nem biztos, hogy direktben, egyetlen beszélgetésben, hanem inkább fokozatosan, nem elsietve, adagolva. Mert ha túl hirtelen rohanják le, azzal védekezésbe, ellenállásba kényszeríthetik.

    Sajnos biztos vagyok abban, hogy ez nem könnyű út, és csodát nem tesz, de talán a kellő türelemmel célhoz érnek: jó lenne őt eljuttatni egy pszichiáterhez, aki a továbbiakat már kézbe tudja venni.

    A másik lehetőség, hogy Ön elmegy egy pszichiáter rendelésére, és személyesen tanácsot kér az öccse ügyében.

    Üdvözlettel:

    Biró Eszter

  • Kedves Bíró Eszter! Az én problémám az lenne hogy nemrég voltam 4.-szerre forgalomból vizsgázni és nem…

    Kedves Bíró Eszter!
    Az én problémám az lenne hogy nemrég voltam 4.-szerre forgalomból vizsgázni és nem sikerült megint. Az elsönél nagyon remeget a lábam meg nem indexeltem mikor parkoltam. A másodiknál azért, mert füstölt a kuplung nem nyomtam ki rendesen. A harmadiknálazért mert nem áltam meg a stop táblánál alig tudtam elindulni lefulladtam sokszor remgett a lábam, a negyediknél pedig akkor fordultam ki az utcábol mikor jobbról jött egy kocsi...sajnos nem angyon lehetet kilátni abból az utcábol mire észrevettem és fékeztem egyett utánam az oktatom is belefékezett....én fékeztem bele elöször de mivel akadályoztam a forgalmat ezzel mer meg kell állnia a jobbrol érkezönek neki volt ott elsöbbsége igy megbuktam. Jövőre az ötödik vizsgám lesz amit már elöre érzek h az se fog sikerülni....nagyon zavar az h szinte én semmire nem avgyok jó...Mások átmennek másodszorra de ha nem más már 4.-szerre igen csak én nem....a barátom nem érti emg h nem tudom megcsinálni a jogsit olyanoakt mond hogy ö marad szégyenbe a barátainál én miattam mer h milyen barátnöje van neki h nem tudja a jogsit megcsinálni. A kérdésem az lenne hogy, hogyan tudnám ezt az egészet feldolgozni , emrt nagyon megvisel lelkileg....Köszönöm a váalszát előre is.

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező,
    Érdemes volna (és ezt tanácsolom) a következő vizsgája előtt valakivel a barátai, vagy családtagjai közül gyakorolni a vezetést, hogy minél ügyesebb legyen, mikor legközelebb próbálkozik. Így gyakorlatot és magabiztosságot nyer, és valószínű, hogy az izgulás nem fogja már rontani a teljesítményét.
    Másfelől pedig azt is gondolom, hogy az ilyen, nem vizsgahelyzetben történő gyakorlás (mondjuk egy parkolóban) egyben azt is segít tisztázni, hogy vajon a vizsgahelyzettől fél ennyire, vagy magától a vezetéstől. Ha a vizsgahelyzettől, akkor ezt a gyakorlás enyhíteni fogja. De ha a vezetéstől, akkor Magának először a félelmeivel kell foglalkoznia (mondjuk egy pszichológus segítségével), és csak azután, ennek sikere után próbálkozni ismét a vezetéssel.
    Amikor vezetésből vizsgázik, akkor nem csak a technikai tudásáról kell számot adnia, hanem azt is meg kell mutatnia, hogy bírja a forgalommal járó feszültséget. És fontos, hogy bírja, mert csak akkor tud biztonsággal közlekedni.
    Üdvözlettel:
    Biró Eszter

  • Tisztelt Doktornő! Gyászhoz (is) kapcsolódó erős bűntudat miatt fordulok Önhöz. 27 éves vagyok. Édesapám…

    Tisztelt Doktornő!

    Gyászhoz (is) kapcsolódó erős bűntudat miatt fordulok Önhöz. 27 éves vagyok. Édesapám egy hete, 61 évesen váratlanul meghalt, olyan körülmények között, hogy a halála nem lett volna megelőzhető. (Még nem tudjuk a halál pontos okát, de valószínűleg hirtelen szívmegállás volt.) Közvetlenül nem érzem magam felelősnek a haláláért, de közvetetten igen. Hosszú lesz a történet, ezért elnézését kérem – de a lelki része igen hosszú história.
    A családom problémás volt, nem szokványos módon. Szüleim házassága körül eleve nagy feszültségek voltak, apám nem beszélt a szüleivel már jó ideje, anyám szülei erősen ellenezték a házasságot. Hamar kiderült, hogy nem tudnak harmóniában együttélni, de megszülettem tervezett gyerekként. Anyu pici koromtól kezdve tervezgette a válást, de egy lakásban maradtak, nem párként, hanem „barátokként”. Azt leszámítva, hogy apám nem családapaként működött, nem is voltak olyan rossz viszonyban, bár rengeteget veszekedtek. Mindketten remek emberek. De feszültségekkel teli volt a hármasban töltött élet, apu semmiért sem vállalt felelősséget anyagilag vagy a tetteiben, ezért csak anyu dolgozott, apu meg néha, és amit keresett, a kedvteléseire költötte. Az első pár évemben alkoholista volt, csúnyán, egy-két évre anyám is, aztán 8-9 éves korom tájt mindketten leszoktak, de apám később visszaszokott. Az egyik első emlékem az, hogy apámnak elvonási nagyrohama van, görcsökben dobálja magát a padlón, én azt sikítozom, hogy „ez nem lehet igaz, ezt csak álmodom”. Sok nyomasztó emlékem van kiskoromból, sokat veszekedtek, engem mindketten szerettek, de a köztük lévő feszültség és a kölcsönös lenézésük, dühük bennem volt. Zárkózott lettem, erősen szorongó, nulla önértékeléssel. Apámmal szemben kisebbségi érzésem volt, imádtam és utáltam, felnéztem rá, de folyton a kritikájától féltem. Nem volt kooperatív ember, az életvitelében mindig is deviáns volt, de deviánsan tehetséges is. (Festő és kis polihisztor.) Inkább remek ötletei voltak, de ritkán valósított meg valamit; az anyagiakat illetően meg ügyetlen és felelőtlen volt. Mivel anyu dolgozott (otthon, fordítóként, egyre depressziósabban és egyre magányosabban), apámmal voltam sokat. Színes ember volt, vitt magával mindenhová, ahová az érdeklődése hajtotta. Nagy társas életet élt, vadászat, lövészet, egyesületeket szervezett, erre fordította az energiáit és a keresetét, ha volt. Sokat voltunk együtt, anyu azt hitte, hogy teljes harmóniában. Apámat legkésőbb akkor kezdtem el mániákusan félteni, amikor újra elkezdett inni. Rengeteg ilyen helyzetet tudok felidézni, erős volt bennem a szorongás, babonáim voltak bőven tizenéves koromban is, amiket ha nem teszek meg, meghalnak a szüleim. 14 éves koromban elköltöztünk, de tartottuk a kapcsolatot, apám majd’ minden este nálunk volt, de elvesztette a kontrollt az élete fölött, emiatt sokat zsarolt érzelmileg (pl. összeveszett egy nővel, de nekünk fenyegetőzött öngyilkossággal; vagy amikor hazajött azzal, hogy HIV-fertőzött – szerencsére mégsem lett az). Kábítószeres sztorik. Mivel mindig azt mondta, hogy ő meg én nem apa-gyerek kapcsolatban vagyunk, hanem haverok, mindent elmesélt nekem. Mindig úgy forgatta a történeteket, hogy ő volt bennük az okos, a szabad, a humoros, a vad... és bár egyre kevésbé értettem vele egyet, az egyébként szerethető lénye miatt azonosultam vele. Legkésőbb ekkor kezdte anyámat és az ő szüleit kritizálni nekem, amit részben átvettem, bár velük éltem. Közben arra vágytam, hogy hármasban újra együtt legyünk. Végül sok (számomra) ócska kaland után 16 éves koromban kiköltözött egy faluba a Dunakanyarban, felrúgva a budapesti egzisztenciáját, egy hegy tetejére, teljesen egyedül. Itt sem sikerült megcsinálnia az életét, izgalmas sztorikon esett át, nők, új barátok, nagy események, nagy csalódások, de semmilyen munkát sem talált. Elköltözni nem akart onnan. Édesanyám támogatta anyagilag, bár nem akarta, de mindig megesett rajta a szíve. Én járogattam ki hozzá, eleinte sokszor, aztán egyre kevesebbet, mert bár nagyon örültem neki, de nagyon elszomorított mindig az, ahogy romlik odakint minden (pl. lassan minden közmű megszűnt a telken, állandó kosz volt, a szobám 10 évig nem készült el), hogy anyámat szidja, hogy semmit sem képes elintézni; terhes kötelességnek éreztem. De évekig lelkiismeretfurdalással teli jártam ki, vittem ételt. És ha eleget voltam kint, napokat, akkor össze is szoktunk, csak az első nap volt mindig nehéz – ő nehezen bánt azzal, hogy hiányzom neki, általában nagyon nehezen kezelte az érzelmeit. Sajna idővel amolyan igazság bajnoka lettem, egyre többet vitatkoztunk, pl. azon, hogy hogyan bánik azokkal, akiket szeret. Én nagyon elemző vagyok, ő viszont impulzív volt, ezért a viták értelmetlenek voltak, nem változtattak semmin. Megvolt a saját családtörténet-variánsa, amiben ő semmiben se volt hibás. Nyilván volt olyan dolog, amiben neki volt igaza. Ez a falu nekem maga volt a gyász, olvasom a huszoneleje naplóimat, „Aput elsiratom minden látogatás után”, „ő feltámadt halott nekem, hogyne örülnék neki”. Nehéz volt elviselni az örökös szorongást, felelősségérzetet, a (nekem) feszült helyzeteket, a kilátástalanságot, a növekvő idegenséget, hogy anyám is folyton átkozódott apámra, bár segítette őt, és a felháborodását egyre inkább átvettem, de nekem kellett kimennem apámhoz, ott viszont megint beléptem az ő kis burkába, és hiányozni kezdett utána, ezért elkerüléssel egyre kevesebbet jártam ki hozzá. Ebből semmit sem értett, pedig lassan már elkezdtem beavatni. Közben egytemre jártam, volt pár nagyívű párkapcsolati próbálkozásom, mindig leterhelő történetek, lassan-lassan jó viszonyba kerültem anyukámmal és a szüleivel, sok-sok lelkiismeret-furdalásom is volt miattuk, mert pl. anyu addigra mély depresszióba esett, plusz agórafóbia, tehát nem járt el otthonról, tehát elmagányosodott, plusz láncdohányzás az erős elhízás mellé... úgy éreztem, nekem kell segítenem neki, ezért jó ideig nem mertem elköltözni tőle, de nem segítettem (akkor még), mert mindezek miatt dühös is voltam rá – hisz a depresszió bennem is ott volt. Jópár rossz lelki adottságot kellett ugyanis ledolgozom (nulla önértékelés, 5-6 évig kiújuló depresszió halálvággyal, párkapcsolati bénaság, erős szorongás nagyobb társaságban), és sajnos 25 éves koromig ehhez nem kértem segítséget, akkor meg az sajnos inkább rontott, mert a befejezetlen terápia miatt kifejezetten dühös lettem a szüleimre. Anyuval szerencsére addigra már jó volt a viszonyunk, a rejtett dühöm vele és nagyszüleimmel szemben mostanra teljesen feloldódott. Elég önző voltam akkoriban, ezt tudom. Apámmal szemben pedig különösen önzővé váltam, 25 éves korom után egy évig nem is találkoztunk (a kiváltó oka az volt, hogy leszólt engem a – volt – vőlegényem előtt), és a teljes hallgatás után is, mindmáig kerültem a vele való kapcsolatot. Néha beszéltünk, néha találkoztunk, és mindig örültünk egymásnak, de nem volt meg az a bizalom és intimitás, amire vágytunk, csak a fájdalom és a görcs. Hanyag lettem vele szemben, kicsit élveztem is, hogy hiányzom neki, és bár rengeteget beszéltem róla másoknak, őt csak akkor kerestem, ha muszáj volt. Ekkor, az utolsó évben már volt pénzem, segíthettem volna neki, eszembe is jutott olykor, de csak nagy ritkán tettem meg. Aggódtam érte, láttam, hogy egyre csak romlanak a körülményei, és már nem hittem el az örökös optimizmusát, de nem tettem semmit. Ki volt takarva az agyamban. Ha kért volna, ha valaki rám szól, nyilván adtam volna neki pénzt, de nem ébredtem fel ebből a fekete kábulatból. Azt hajtogattam, hogy nem akaromk odamenni, és hogy legyen felelős az életéért. De ezt ő nem tudta meg, mert anyukám nem mondta meg neki, hogy ne szomorítsa el. Csak a legutóbbi időben kezdtem belátni, hogy már az én feladatom lenne eltartani őt, és készültem is erre. Magamban addig is rábíztam őt anyámra, mert ők az utolsó időben egészen jóban lettek, kezdett végre-valahára kölcsönös lenni a kapcsolatuk. Apám amúgy amellett, hogy nem tudta sosem rendezni az életét, nagyon felelőtlen volt a testével, pl. másfél évig senkinek sem sikerült rávennie, hogy a bármikor kizáródó lágyéksérvével (ami egyedül a hegyen halálos lehet) elmenjen orvoshoz. Vagy bármivel is elmenjen orvoshoz. Segélyért, segítségért nem akart folyamodni. Azt hiszem, az eredendő álomvilága és irracionalitása mellé az elmúlt években a szegénység rutinjai és az egyedüllét is elvették az eszét. (Bár a faluban voltak felelősségteljes barátai. És pár éve egy nagyszerű nővel is megismerkedett, akivel egymásba szerettek, de apám nem akart alkalmazkodni hozzá az életvitelével, és megijedt a saját érzelmeitől, ezért pár éve már csak leveleztek.) Mi már éppen békülőfélben voltunk, két hónapja kilátogattam hozzá (és hazafelé a vonaton pánikrohamom lett, ami pár nap alatt odáig fajult, hogy a lakásból is alig tudtam kimenni). Ezután külföldre utaztam, párszor beszéltünk telefonon. Tulajdonképpen ő már nagyon kedves volt velem, és tudtam is, hogy mélyen szeret, sok mindenben kezdett megváltozni. Vártuk a karácsonyt, hogy végre normálisan beszéljünk. Épp eldöntöttem, hogy külföldön keresek munkát, hogy el tudjam majd tartani. Erre teljesen váratlanul meghalt.
    Amiatt van tehát bűntudatom, hogy nem segítettem neki az elmúlt egy-két évben, és a lelket sem tartottam benne, hanem bántottam a hiányommal. Az kicsit vigasztal, hogy már rég igazán ki akartam békülni vele, rövid idő kérdése lett volna. Ha 10 évet kibírt odakint, csak kibír még egy kicsit. Apámról tudni kell, hogy irreálisan optimista és nagyon büszke volt, ezért sok mindennel nem törődött, és senkitől sem kért segítséget (csak anyukámtól). A küzelmek pedig szórakoztatták. És nagyon szeretett engem, és ezt tudtam is jól, csak görgettem magam előtt minden rosszat. Mindig ettől féltem, hogy hirtelen elmegy, és én leszek a hibás – most úgy érzem, hogy ez megtörtént.
    Mit gondol, hogyan oldható mindez? Segítségét előre is hálásan köszönöm,

    Csóka Kata

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kata,

    Nagyon sajnálom a vesztesége, és a bűntudata miatt is. Tudnia kell, hogy a bűntudat nagyon gyakori része a gyász nehéz érzéseinek, ennél egyszerűbb vagy hétköznapibb családi helyzet esetén is. Mivel senki soha nem tökéletes semelyik kapcsolatában, mindenki érez bűntudatot, amikor meghal valaki, akit szeretett. És a halál véglegessége ráadásul fel is nagyíthatja a kapcsolatban vélten vagy valósan elkövetett hibáit.

    Annyira érzékeny témákat érint a levelében, hogy azokra nem szeretnék mindre egyesével válaszolva kitérni, mert így, hogy nem ül itt velem szemben, és nem látom a reakcióit, nem tudom, hogyan kell fogalmaznom ahhoz, hogy félreértés azt ne torzítsa el. Szokásommal ellentétben (mert nem szoktam itt sosem direktben reklámozni magam, azaz a rendelésem) most azt mondom, hogy személyesen nagyon szívesen beszélgetek minden felvetett részletről Magával.

    Általánosságban a legfontosabbnak azt tartom, hogy a felelősség kérdését kell újra meg újra körbejárni. Ön adottnak és eldöntöttnek tekinti, hogy felelős volt édesapja sorsáért, és el kellett volna őt tartania, több pénzt kellett volna juttatnia számára, stb. Nos ezeket a dolgokat kell újragondolni, nem sommásan, hanem árnyaltan véleményt alkotni arról, hogy miben, mennyiben felelős egy gyerek (gyerekkorában és felnőttkorában) az apjáért, anyjáért.

    Mert ugyanis a bűntudatot mindig a felelősségérzet táplálja, csak azért érez az ember bűntudatot, amiről úgy gondolja, hogy lehetősége és kötelessége lett volna azt az adott dolgot kézben tartani, de a kötelességnek nem felelt meg, a lehetőséggel nem élt.
    Bűntudatának ilyen eredetéről árulkodik a levelének jeligéje.

    Pszichológusként nem szívesen nyilvánítok direkt véleményt, pláne levélben nem, de most valamennyit lazítok ezen a szokásomon: Tudja, én nem hiszem, hogy egy gyereknek ilyen totális felelőssége lenne a szülőjééért, mint ahogy az a Maga esetében a leveléből kiviláglik. Sőt, megkockáztatnám, hogy ez még fordítva sem igaz ennyire, egy szülő sem tud ennyi felelősséget érdemben felvállalni a gyerekéért.

    Mivel a felelősség kérdése azonban árnyalt és érzékeny valami, nagyon javaslom, hogy a nehéz érzelmeinek feldolgozásához, bűntudata enyhítéséhez vegyen igénybe szakszerű segítséget (én is szívesen látom, amennyiben ez volna a kívánsága). Mert a gyász sosem könnyű, és az Ön esetében a szülei, különösen az apukája problémája, a szüleinek különleges, nem átlagos kapcsolata még további nehezen kibogozható kanyarokat rakott az Ön történetére. Ezek a csomók "kioldhatók", de könnyebben és hamarabb megy, ha nem egyedül oldozza.

    Üdvözlettel:
    Biró Eszter

  • Kedves Doktor nő! Azért írok önnek mert 4 hónapja meghalt a nagyapám nagyon hirtelen akivel együtt laktam.…

    Kedves Doktor nő!
    Azért írok önnek mert 4 hónapja meghalt a nagyapám nagyon hirtelen akivel együtt laktam. Körülbelül 2 hónapja egy másik nagyon közeli rokonom (keresztanyám) is követte őt. Most pedig a másik nagypapám miatt vagyok kiborulva mivel nemrég derült ki hogy haldoklik és napjai, maximum hetei vannak hátra. 70 éves szóval szerintem még élhetne nagyon sokáig de sajnos súlyos betegsége van amit nem tudnak kezelni az orvosok. Már eleve megviselt az előző két haláleset nem tudom hogy ezt hogy fogom kibírni. Még csak 18 éves vagyok és amúgy is tele vagyok szorongással, lelkileg labilis vagyok, járok pszichiáterhez is a nagyfokú érzékenységem miatt. Ön szerint mi a teendő ilyen esetben? Hogyan viseljem el azt az érzést hogy tudom nem sokáig fog élni a papám akivel majdnem minden nap találkozok??

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező, nagyon jó, hogy eleve van pszichiáter, aki támogassa. Mindenképpen kérdezze meg az ő véleményét is. Nem tudom, hogy gyógyszerért jár hozzá, vagy pszichoterápiával is kezeli, egy ilyen helyzetben az utóbbi, azaz a pszichoterápia IS fontos.

    Nagyon szomorú és nehéz fontos családtagokat elveszíteni. Sajnos ennek a fájdalma nem védhető ki. Viszont sokat tehet magáért és a papáért azzal, ha a mostani időket nagyon jól kihasználja: vele van, segít neki, amiben csak lehet, vagy csak elüldögél mellette, akár ha alszik, akkor is. Gondolja végig, mit kell elmondania a nagypapának, mi az, amit meg kell neki köszönni, amit jó lenne megígérni neki. Ha esetleg volna valami, amiért bocsánatot kell kérni, vagy valami, amit meg kellene tőle kérdezni, akkor tegye meg most. Ne feledje, a mostani napokban, a mostani időkben Önnek maradandó emlékei keletkeznek a papával kapcsolatban, és hogy ezek milyenek, azért Ön is sokat tud tenni. És azt is tudnia kell, hogy Magának arra is van befolyása, hogy milyen búcsúval, milyen szavakkal bocsátja majd útjára a papát, amikor annak majd eljön az ideje.
    Nagyon kívánom, hogy tartalommal, szeretettel töltsék fel az életnek ezt az időszakát is.
    Együttérzéssel: Biró Eszter

  • Tisztelt Eszter! A munkahelyem egyik vezető beosztású embere nagyon kedves lett hozzám, udvarolt nekem.…

    Tisztelt Eszter!

    A munkahelyem egyik vezető beosztású embere nagyon kedves lett hozzám, udvarolt nekem. Nem egy nőcsábász típus, mert mindenkivel távolságtartó. Mikor összefutottunk a folyosóan elmondta, hogy én milyen szép vagyok és mindig drágámnak szólított, de én elfordítottam a fejem és hárítottam, mert zavarba jöttem. Megvalva az igazat nekem is nagyon bejön, mert egy nagyon jóképű férfi. Házas, de a kapcsolata rossz. Ön szerint ez egy közeledés volt? vagy csak szórakozás. Köszönöm válaszát. EDINA

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Edina, én ezt nem tudom. De szerintem nem is ez a legeslegfontosabb kérdés, hanem az, hogy vajon Ön akarna-e vele bármilyen természetű kapcsolatot abban az esetben, ha neki ilyen szándékai volnának. Ugyanis Öntől sok függ, hogy ebből mi lesz, hiszen az, hogy a szóban forgó férfi viselkedésére hogyan reagál, az nyilván befolyásolja, hogy mi lesz majd azután, hogy mit lép ő.

    Bármilyen rossz is a kapcsolata esetleg a feleségével, ez nem változtat a tényen, hogy házas, és ez egy más helyzet ahhoz képest, mint ha egyedülálló lenne. Ezt kell Önnek alaposan végiggondolnia, hogy adott esetben ennek minden következményét vállalni tudja-e. Ha Ön bátorítja ezt a férfit, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy történik Önök között valami, mint abban az esetben, ha elutasítóan viselkedik. Kettőn áll a vásár, azt mondják.

    És tényleg, a legtöbb dolog nem csak megtörténik az emberrel, hanem benne vagyunk mi magunk is a helyzetek alakításában. Lehhet, hogy ez a férfi már eleve azért udvarol, mert érzékeli, hogy ő "nagyon bejön" Magának??

    Biró Eszter

  • Tisztelt Doktornő! Milyen lelki okai lehetnek egy nyirokrendszert is érintő autoimmun betegségnek?…

    Tisztelt Doktornő!

    Milyen lelki okai lehetnek egy nyirokrendszert is érintő autoimmun betegségnek? Konkrétan a sarcoidosis-nak.

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Sajnos nem tudok válaszolni erre a kérdésre, nem értek hozzá.

  • Magának szántam, kérem szépen tiszteljen meg annyival hogy méltóztatik válaszolni! Köszönöm

    Magának szántam, kérem szépen tiszteljen meg annyival hogy méltóztatik válaszolni!

    Köszönöm

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Mondjuk a válaszolást megkönnyítené egy kérdés. Így egyáltalán nem biztos, hogy arra reagálok, ami érdekelné.

    Ha az érdekli, hogy látok-e az öccse helyzetében pszichológiai problémát: igen látok, és valószínűleg igaza lehet abban, ahogy az okokat látja. Engem nem annyira a felülések száma ejt gondolkodóba, hanem hogy azt mondja, hogy utálja a testét, és nem jó a lelkiállapota.
    Ha hajlandó a testvére pszichológiai segítséget igénybe venni, az jó. A SOTE Magatartástudományi Intézetének ambulanciáján foglalkoznak evésproblémákkal is.

    De ha nem akar pszichológushoz menni, szerintem az is valamelyes segítség lenne, ha egy edző felügyelete alatt végezné az edzéseit, aki segítene neki abban, hogy megfelelő határok között tartsa az edzésre és a táplálkozásra vonatkozó megszorításait.

  • Normális amit az öcsém csinál? Elkezdett gyúrni Szinte már-már kényszeresen csinálja, naponta 300-400!…

    Normális amit az öcsém csinál? Elkezdett gyúrni Szinte már-már kényszeresen csinálja, naponta 300-400! darab szabályos felülést csinál, bordásfalon 50 db nyújtást lábbal, súlyzózik is. Régebben (16 éves korában) fogyózott mert kövér volt, akkor járt pszichológusnál is és azt mondták depressziós azért eszik ennyit. Aztán elkezdett nagymértékben fogyózni napokig alig evett 180 centiméterhez lefogyott 62 kilóra az eredeti 85-ről. Akkor napokig koplalt,
    mostanság az utóbbi hetekben pedig ebbe a gyúrásba esett bele és kényszeresen hajtja magát. Azt mondja hogy ronda és gyűlöli a testét. Szerintetek nem sok egy kicsit az edzésterve? Ja meg elkezdett úgy enni mint egy dilis számolgatja hogy miben mennyi ehérje, szénhidrát van. Zsírt nem eszik, kényszeresen fogyasztja magáról a zsírt, mert azt mondja anélkül nem lesz szálkás stb

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Nem lehet, hogy ezt az írást nem nekem szánta? Erre utal a "szerintetek", és hogy nem tett fel pszichológiai kérdést.
    Amennyiben van olyan kérdése, amit pszichológusnak szeretne feltenni, kérem, tegye fel.
    Biró Eszter

  • Kedves Eszter! Beszéltem a barátommal, és ő nem tartotta jó ötletnek. Azt mondta hogy a volt felesége…

    Kedves Eszter!

    Beszéltem a barátommal, és ő nem tartotta jó ötletnek. Azt mondta hogy a volt felesége nem egy megbocsátós tipus. Kedves Eszter Ön is ezt tanácsolja hogy ne menjek el hozzá bocsánatott kérni,mert nem számíthatok ugyse túl sok jóra?

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező, ha a barátja nem szeretné, hogy ezt a lépést megtegye, akkor ezt nagyon komolyan figyelembe kell vennie. Ha jól értem, a barátja nem javasolja, nem tanácsolja, hogy beszéljen az ő volt feleségével.

    Azért nem tudta egyértelműen kideríteni, hogy mi az én tanácsom, mert még ha ismerném is Önt személyesen, és alaposabban, mint ahogyan pár rövid levél alapján megismerhettem, akkor sem akarnék az Ön életébe ilyen durván és direkt módon kívülről beavatkozni, azaz az életét Maga helyett irányítani, miközben a következményeket továbbra is Ön viseli. Ebben persze az is fontos, hogy mi a cél, amit el szeretne érni, ettől is függ, hogy mit kell csinálni.

    AZ én véleményem az, hogy azt kell nagyon tiszta fejjel, és a barátja bevonásával végiggondolni, hogy melyik változattól (hogy Ön beszél a feleséggel⁄vagy sem) mit lehet várni, és azt a változatot kell választani, ami jobb, vagy az is lehet, hogy nem nagyon jó egyik sem, ebben az esetben a kisebb rosszat kell választani. A barátja bevonását azért is mondom, mert bármit tesz, az az Ön vele való kapcsolatát befolyásolhatja, márpedig mivel kapcsolatuk most fordult egy újabb szakaszba, fontos kérdés, hogy mi az, ami a párjával való kötelékét az Önök által vágyott irányba befolyásolja.

    Minden jót kívánok Önnek.

    Biró Eszter

  • Kedves Doktornő!
    Nagyon szépen köszönöm a válaszát!!! A következő kérdésem lenne: A fiam 12 éves 5. osztályos a tanulás számunkra katasztrófális!! Lusta, noszogatni kell, türelmetlen, elkapkodja és még sorolhatnám. Sajnos elvesztem a türelmem és kiabálok vele,és ő meg sír. Nagyon nehéz segíteni… Még több

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Hanákné,
    A tanulási nehézségeknek számtalan oka lehet, pszichológiai okok is lehetnek, de úgynevezett részképességzavar, vagy figyelemprobléma is. Hogy az Ön fia esetében mi is a nehézség… Még több

  • Kedves Eszter! Hétvégén írtam önnek, ( én vagyok az a kérdező akit a feleség felpofozott) Azért írok…

    Kedves Eszter!

    Hétvégén írtam önnek, ( én vagyok az a kérdező akit a feleség felpofozott) Azért írok most önnek mert pár embernek elmondtam mi történt velem, és úgy van ahogy Ön is gondolta van aki jogosnak, van aki jogtalannak tartotta a pofont. ( Persze aki azt mondta hogy ez talán jogos volt az is sajnált engem.) Most nagyon úgy néz ki hogy a barátom az albérletből a hétvégén már hozzám költözik. Ez az esett közelebb hozott minket, ( a feleség őt is felpofozta). Ami még a kérdésem lenne az az hogy többen tanácsolták hogy próbáljam meg a feleséggel tísztázni ezt a helyzetett. Ez szerintem nem jó ötlet mert bár nem érdekli a volt férje ( azt mondta neki hogy csak hiuságból ütött meg minket). De Ön is azt tanácsolta hogy nincs beszélni valónk egymással. De megmondom őszíntén nem szeretem azt ha haragszanak rám, ezért kicsit tanácstalan vagyok.

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező, nem nagyon hiszem, hogy Ön tud most olyat csinálni, amitől a barátja (volt) feleségének lelkében megszűnik a harag. De persze tévedhetek... de gondolja ezt át, mielőtt bármi lépést tenne felé, hogy mi várható reálisan abban az esetben, ha találkozna, beszélne vele, és hogy Ön azt szeretné-e, ami ebben az esetben várható. Meg egyáltalán, mi az, amit tisztázni lehetne, milyen új dolgot tudnának egymásnak mondani?

    És kérdezze meg erről a barátját főképpen, hogy őt hogy érintené, ha beszélni akarna a volt feleségével. A legfontosabb az ő véleménye, de ezt nem úgy értem persze, hogy Önnek azt kell csinálnia, amit a barátja mond, hanem úgy, hogy ebben a dologban a barátja véleménye nagyon fontos.

    Nem írta meg, miért nem tartja jó ötletnek egyébként, amit Önnek az ismerősei tanácsoltak. Gondolja végig, gondolja tovább a saját szempontjait is, figyelembe véve az enyémeket is.

    Üdvözlettel: Biró Eszter

  • Kedves Doktornő! Idült krónikus székrekedés milyen zavarokat, sérüléseke.. stb. eredményezhet? Kérném…

    Kedves Doktornő!

    Idült krónikus székrekedés milyen zavarokat, sérüléseke.. stb. eredményezhet? Kérném sorolja fel tételesen, hogy mik lehetnek azok illetve a lelki bajok tüneteit is fejtse ki. A tünetek fontosak lennének számomra. Várom miharabbi válaszát.
    Tisztelettel: Hanákné

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Hanákné, a székrekedés és a lelkiek között éppen ellenkező irányú összefüggést szoktak feltételezni. A pszichológia tehát általában nem azt tételezi fel, hogy a székrekedés okoz lelki bajt, hanem hogy bizonyos lelki jelenségek (is) okozhatnak székrekedést. (Azért írom, hogy is, mert nem csak lelki okok lehetnek a székrekedés hátterében, hanem ismert testi okok is, mint nem megfelelő táplálkozás, mozgáshiány, stb.)

    A székrekedés - hogy egyértelmű legyek - nem okoz semmi lelki zavart, bár az előfordulhat, hogy bizonyos lelki problémák székrekedést okoznak.

    A székrekedés lehetséges lelki okai közül a szorongást tartom fontosnak kiemelni, de ennél egyszerűbb dolog is okozhat székrekedést, mint például a megszokott életritmusban bekövetkező változás, pl. egy utazás, amikor idegen vécét kell használni, vagy felborul a napi ritmus, későbben kelünk a szokásosnál, vagy szokatlan ételeket eszünk.

    Különben a levele olyan, mint ha nagyon aggódna, és ez elgondolkodtatott, hogy vajon egy székrekedés (ami kellemetlen ugyan, de pszichológiai következményeit illetően jelentéktelen dolog) vajon miért kelt Önben - ha nem tévedek - ilyen nagy szorongást? Kit félt ilyen nagyon a székrekedés következményitől? Vagy milyen súlyos problémát vezet vissza gondolatban a székrekedésre?

    Üdvözlettel:

    Biró Eszter

  • Kedves Doktornő! Már egy fél éve járok pszichológushoz (NŐ, kb. 30 éves) és már a 2. alkalommal olyan…

    Kedves Doktornő!

    Már egy fél éve járok pszichológushoz (NŐ, kb. 30 éves) és már a 2. alkalommal olyan dolgot mondtam el neki, amiről soha senkinek nem beszéltem. És ez a későbbiekben is így folytatódott, egészen addig, hogy már nem maradt titkom előtte. Mindent elmondtam, legyen az kínos, örömteli, szomorú, fájó stb. Most viszont az elmúlt 2-3 alkalommal már csak a nagy semmiről beszélünk. Ő próbálkozik és én is érzem, hogy lenne még egy-két dolog, amit fontosnak tartok és beszélnem kellene róluk, de sajna nem megy. Elsősorban kínosnak érzek bármit is elmondani, másodsorban pedig úgy érzem, hogy nem is akarom elmondani neki, mert Őt úgy sem érdekli. Nem tudom és nem értem, hogy miért érzem ezt. Mi változott?

    Továbbá: van 2 dolog, amit elmondtam neki. Az egyik, hogy az elmúlt 6 évet úgy éltem le, hogy nem tudtam eldönteni melyik nemhez is vonzódom. Ugyanis két lány barátnőm iránt is erős érzelmet, mondhatni szerelmet éreztem. Erről sokat beszéltünk, és végül az általam elmondottak alapján a pszichológus közölte velem, hogy Ő szinte 100%-ig biztos abban (nem ilyen szavakkal), hogy heteroszexuális vagyok. Erről szeretném kikérni az Ön véleményét is. Nagy vonalakban: két lány barátnőmbe is úgymond beleszerettem (nem egy időben), sosem volt komoly kapcsolatom fiúval, két hónapos volt a leghosszabb, még mindig szűz vagyok. De ami fontosabb lehet, hogy önkielégítések alkalmával mindig férfiakra gondolok, viszont komoly kapcsolatot csak lánnyal tudnék elképzelni és persze néha-néha eszembe jut, hogy milyen lehet egy lánnyal csókolózni, szeretkezni. Kérdésem tehát, hogy valóban heteroszexuális vagyok-e?
    A másik dolog, amiről beszéltem a pszichológusomnak, hogy olyan 10-12 évesen az unokatestvérem szexuálisan molesztált. Ez abban nyilvánult meg (legalábbis amire emlékszem), hogy talán egyszer le kellett öltöznöm előtte meztelenre és többször is néha az ágyon, néha pedig a falhoz nyomva hozzám dörzsölte a testét, konkrétabban a nemi szervét (mindezt ruhán keresztül). Erről a dologról viszont szinte semmit nem beszéltünk, pedig úgy érzem, hogy ez nagy baj és ezt tovább kellene boncolgatni. Kérdésem tehát, hogy miért nem beszélget velem erről? Viszont elég sokat beszélgettünk a gyerekkoromról, mert úgy 75%-ra nem emlékszem, Ő azt mondja emiatt a rossz emlék miatt. De magáról a rossz emlékről soha nem kérdez, miért?
    Úgy érzem, hogy most, már felnőtt fejjel, amikor is semmi másra nem vágyom csak egy komoly kapcsolatra egy fiúval érzem igazán azt, hogy utolért ez a molesztálós élmény. Mint írtam, nem volt komoly kapcsolatom és annak ellenére, hogy már nagyon vágyom a szexre még mindig szűz vagyok. Ennek oka, hogy ha a szexre gondolok és arra, hogy pl: egy kapcsolatban le kellesz feküdnöm a barátommal szinte rögtön rossz érzés fog el és konkrétan rám jön a sírás. Egyszer próbálkoztam azzal, hogy lefekszem egy amolyan fiú barátommal, de az utolsó percben azt éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok ha nem szabadulok abból helyzetből. Erről a szexuális problémáról a pszichológusomnak még nem beszéltem, bár rákérdezett, de én azt hazudtam, hogy nincs problémám ezzel, pedig igenis van!?

    A leszbikus dologgal kapcsolatban még annyit, hogy eléggé sokat gondolok a pszichológusmora szexuális értelemben. Tudom, hogy ez a nagy "vonzalom" azért van, mert Ő az, aki foglalkozik most velem, de viszont eléggé aggasztó. Hiszen Ő is egy nő és én is, plusz, a már fentebb említett élmények miatt kezdek egyre aggódni. Éppen ezért most már próbálom csökkenteni a vele való terápiák gyakoriságát. Most már eljutottam arra a szintre, hogy csak akkor megyek, amikor úgy érzem, hogy szükségem van rá, vagy épp hiányzik, ami elég gyakran előfordul, de valahogy leküzdöm a vágyat, hogy felhívjam és időpontot kérjek. Így eljutottam arra a szintre, hogy heti egy alkalom után, most már csak havonta egyszer járok hozzá. Jaj, és persze megemlítem azt, hogy iszonyatosan kötődöm hozzá lelkileg és a tudat, hogy még menni fogok hozzá megnyugtat és egyfajta biztonságérzetet ad. Ez nem normális, igaz? És erről beszélnem kellene a pszichológusomnak?

    Nem akarok hazudni, így mindenképp le kell írnom, hogy nagyon sokat segített és nagyon is kedvelem, szeretem a pszichológusom (még akkor is ha a nagy semmiről beszélgetünk, sőt akkor még jobban). Csökkent a szorongásom, sokkal nyugodtam vagyok és bár nem sokat de mégis nőtt az önbizalmam is. De, és ez a lényeg: egyre inkább csalódást érzek a terápiával kapcsolatban és ami még fontosabb, hogy saját magamban is csalódtam. Ugyanis én egy olyan lány vagyok, aki megtartja magának a titkait, érzéseit, gondolatait, de mikor elkezdtem hozzá járni szinte azonnal elmondtam neki mindent. Most viszont megbántam, hogy így megnyíltam előtte és nem tudom, hogy miért? Pedig a pszichológus sosem adott rá okot...

    Válaszát előre is köszönöm!

    Tisztelettel: Réka (21)

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Réka, ha sem a saját érzései, sem az Önt jól ismerő pszichológus véleménye nem dönti el az ön számára , hogy heteroszexuális-e vagy leszbikus, akkor hogyan tudhatnám én egy levél alapján látatlanban? Az igazság az, hogy egy levél alapján nem lehet felelősségel megmondani, mert a kérdés ennél bonyolultabb, ezt Ön tudja a legjobban, elég régóta dolgozik azon, hogy a szexuális orientációjával tisztába jöjjön.
    Azért bonyolult kérdés ez, mert akárhogy is, de a szexuális érdeklődésünk, vonzalmunk az identitás része, nem valami különálló dolog, amit leveszünk, felveszünk, ezért van Önnek ennyi dolga ezzel. Meg talál a gyerekkori molesztálás miatt is, bár ez sem nyilvánvaló, mert nem minden gyerekkori események van hosszútávú hatása-
    Amit én javaslok Önnek: Ne fusson el a pszichológusától a nehéz, és nehezen kezelhető érzések miatt. Az az érzelmi zűrzavar, amiről beszámol, simán lehet annak a következménye is, hogy a terápiájában fontos, és érzelmileg felzaklató ponthoz értek. Nemhiába hívják a terápiában zajló folyamatot terápiás MUNKÁNAK: nehéz, és sokszor nagyon nincs ínyére az embernek. Hogy mostanában a semmiről beszélgettek, ez nem bizonytaéka annak, hogy a terápia kifulladt, lehet az is az oka, hogy valami nehéz témának az alaposabb megtárgyalásába Ön még nem mer belevágni. A nekem írt leveléből nekem inkább ez derül ki.
    A terápiában nem csak arról szabad beszélni, amire a pszichológus rákérdez. Önmaga is felvethet témákat. Például megkérdezheti a pszichológustól, hogy miért nem kérdezi Önt erről vagy arról. És nem csak az a fontos, hogy ELEMOND neki valamit, hanem az is, hogy a segítségével HELYRE TESZI, feldolgozza, a fontos témákat. Szerintem az elmondás jelentős részén Ön túl lehet, a feldolgozás egy jó részén meg innen.
    Hogy mitől van annyi jelentős nagy érzése a pszichológusával szemben, azt Ön remekül látja, valószínűleg igaza van, ez lehet a válasz.
    Szóval szerintem, röviden összefoglalva: úgy hiszem, hogy a pszichoterápiáján nem kéne lazítani. Vagy ha nagyon lazítani akar, mert úgy érzi, most még nincs kész, majd később folytatja, és most cssak ilyen ritkán jár, akkor ezt a pszichológusával megbeszélve tegye, hogy amikor majd eljön az idő, hogy megint komolyabban foglalkozzon a levelében leírt kérdésekkel, akkor könnyű legyen visszamenni a pszichológushoz megint. És ez csak akkor lesz könnyű, ha a változtatásokat vele megbeszélve teszi meg, kikérve az ő véleményét, elmindva a sajátját.
    Üdvözlettel: Biró Eszter

  • Kedves Eszter! Nagyon szépen köszönöm kedves szavait,és hogy ha esetleg lenne kérdésem szívesen válaszol…

    Kedves Eszter!

    Nagyon szépen köszönöm kedves szavait,és hogy ha esetleg lenne kérdésem szívesen válaszol sajnos kevés ilyen jó ember van mint Ön!

    Üdvözlettel:Lilla

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Köszönöm, Lilla, jól esik, amit ír, minden jót kívánok ahhoz az önismereti úthoz, amin most kezdett járni.
    Biró Eszter

  • Kedves Eszter! Lilla vagyok a szerelmi bánatommal ha emlékszik.Elkezdtem ill már 2-szer voltam pszichológusnál,…

    Kedves Eszter!

    Lilla vagyok a szerelmi bánatommal ha emlékszik.Elkezdtem ill már 2-szer voltam pszichológusnál, nagyon jól esett szakemberrel beszélni bár ő azt mondta nagyon jól átlátom a dolgokat nem kergetek illúziót,majdnem ugyanazt mondtam el neki amit ő is tanácsolt ,mondta hogy jó a prognózis jó úton haladok igaz a múlt héten lehetett a krizis tetőpontja mert ,láttam képeket a fiúról a kislányával egy közösségi oldalon persze az nagyon felzaklatott,azóta sem keresett és úgy érzem nem is fog.Még mindíg szenvedek,kínlódok de több lány ismerősömmel beszéltem és sokan ismerik mindenkivel azt csinálta amit velem.Az bánt még hogy hamarabb miért nem jöttem rá hogy ki ez az ember valójában.Fáj a lelkem még mindíg sokszor úgy érzem nem bírom,igaz sokat segít a pszichológus.Gondolom Ön már ebbe nem akar bele szólni mivel járok szakemberhez és előtte sokat beszéltünk róla csak gondoltam megírom Önnek hol tartok.Talán most vagyok a teljes melankóliába,szomorúságba abba a fázisba hogy úgy sem kellek senkinek,soha nem leszek boldog ,nem lesz párom a bosszúvágyam a kínzó bánat az érzelmek kavalkádja kicsit csillapodott most jön az önsajnálat.Bárcsak vége lenne és túl tudnák lépni ezen.Köszönöm eddigi tanácsait is.
    Tisztelettel:Lilla

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Lilla, az egész nehéz helyzetben az a jó hír, hogy az érzései változnak, mutatva, hogy halad előre, nem áll egyhelyben, ezt mondta a pszichológusa is. Nagyon okosan tette, hogy igazi segítséget kért - így amit neten keresztül válaszolgatok, az csak levelezés, nem valódi pszichológiai segítség.
    A szerelem tud ilyen lenni, hogy az ember nem látja, vagy nem akarja látni a nyilvánvalót. HA ez mással nem fordulna elő, nem lenne az a mondás, hogy "a szerelem vak". De az is igaz, hogy érdemes keresnie, mit adott (vagy Ön mit remélt, hogy mit ad) ez a fiú, ami miatt nem vette észre hamarabb, hogy mi történik.
    Elveszíteni egy fontos kapcsolatot nehéz, és meg kell gyászolni, amit, akit elveszítettünk. Úgyhogy akkor remélhető (és remélhető!) hogy felépül érzelmileg, ha most nem riad meg a negatív értéseitől, hanem megélve feldolgozza azokat.
    Én is úgy gondolom, hogy jó úton jár, járjon továbbra is a pszichológushoz. És bár én szívesen felelgetek a leveleire, de szerintem - és ebben is igaza van Önnek - jobb volna, ha most mindent a terápiájába vinne, ez jobban előreviszi az Ön dolgát, mint ha nekem ír.
    De mindig válaszolni fogok, ha mégis úgy dönt, hoigy írna.
    Üdvözlettel:
    Biró Eszter

  • Kedves Eszter! Köszönöm a válaszokat. Mikor elkezdődött a visszony, már nem volt jó a házasságuk,…

    Kedves Eszter!

    Köszönöm a válaszokat. Mikor elkezdődött a visszony, már nem volt jó a házasságuk, azt mondta nekem a feleségéről hogy egy határozott de néha kicsit rideg üzletasszony. Ha jó lett volna a házasságuk nem megyek bele a visszonyba, ezért érzem úgy hogy jogtalan voltak a pofonok.
    Köszönöm mégegyszer a válaszait.

    AZ ORVOS VÁLASZA:

    Biró Eszter

    Kedves Kérdező,
    Köszönöm a visszajelzést. Kívánom, hogy ebből a történetből vigye magával az Önnek fontos tanulságokat, és hogy legyen képes továbbra is a másik fél, a többi résztvevő szempontjából is értékelni a helyzeteket, ez fontos és jó képesség.
    Üdvözlettel: Biró Eszter